Életkép egy nyíregyházi kuka mellett

A koszos arcú csöppség sírós képpel fölnéz, de hiába vár most vigasztalást, hiszen a nő derékig elmerül a bűzölgő konténerben. Csupán két, bizarr módon égnek meredő, feketéllő, szakadt papucsos talp meg egy lyukas melegítőnadrág szára árulkodik a hollétéről. A tompa puffanásoktól eltekintve néhány erőlködő nyögés adja tudtomra, hogy a sanyarú sorsú asszony éppen a napi betevőt próbálja előteremteni a népes társasház előtt álló szemetes mélyéről. Aztán halk dübbenéssel, kissé szerencsétlenül landol a betonon, s megtántorodik. De nem baj, mert a kezében ott virít a zsákmány, a diadalittas ám foghíjas mosollyal megszerzett zacskós, szeletelt kenyér.

„Akkor éhen döglesz”

Kicsomagolja, aztán gyengéden odanyújt kicsinyének egy szeletet. Az elkezdi csócsálni, majd hirtelen kiköpi, és eszeveszett hisztiben tör ki. „Megmondtam, hogy a ződjét ne, hülye gyerek!” Egy ideges mozdulattal kitépi a félpucér kissrác kezéből a romlott ennivalót, és nekiáll kicsipegetni a kellemetlen részeket, s kisvártatva visszaadja neki. Az asszony utána letelepszik a kuka mellé, ahol akkurátusan folytatja az eljárást, immár az egész kenyérrel. Közben egy egész átvizsgálatlan karéjt töm a saját szájába, mert nagyon éhes lehet. „Nem kell” – sivít föl a fiúcska, és földhöz vágja a „megtisztított” adagját. „Akkor éhen döglesz” – hangzik a tömör felelet édesanyja részéről, én pedig a gondolataimban elmerülve tovasietek.

A gyerek ugyebár nem tehet semmiről. Rossz helyre dobta le a gólya, noha egy tengerparti villában is landolhatott volna. Már nem számít, itt van, így van, és boldogulnia kell. A szülei tehetnek-e a helyzetéről? Vagy érte? Talán maguk is nyomorba születtek, esetleg elherdálták a pénzüket? Volt-e egyáltalán munkájuk, fürdőszobás lakásuk, emberhez méltónak mondható életük valaha? És néhány év, vagy akár hónap múlva elég lesz-e a szerzéshez az a mondat, hogy néni, van száz forintja?

Még több jegyzet

- SAV -