A sólyom a lelkünket dagasztja

Az ország távoli pontjairól is érkeztek résztvevők arra a tiszadobi solymászbemutatóra, amelyet a helyi Táncsics Vadásztársáság az Andrássy Egyesülettel, valamint a főszereplő Magyar Solymász Egyesülettel karöltve rendezett meg február derekán. A nagyon várt, röptetésre alkalmas szélcsendes napon először a helyi Széchényi Általános Iskola tanulóival ismertették meg a solymászat szépségeit, majd a terepre vonulva bemutatóvadászatot is tartottak az érdeklődőknek. A Magyar Solymász Egyesület elnökével, Novák Csabával és az egyesület alapító tagjával, Győrffy-Villám Andrással a bemutató előtt beszélgettünk. 

A solymászat művészet – jelentette ki az érdeklődőket köszöntve. Mit értsünk ez alatt? 

Novák Csaba: Rengeteg munkát végzünk a madárral pici korától, tehát anyja helyett anyja, apja helyett apja vagyunk. Mi neveljük olyan vadászmadárrá, amilyennek szeretnénk, azért, hogy segítse a hobbinkat. Persze ahhoz, hogy eredményt érjünk el például egy vándorsólyommal, mindennapi munkára van szükség: nincs ünnep, nincs vasárnap, nincs karácsony. Ez a feltétele annak, hogy szimbiózis alakulhasson ki a solymász és a madara között. Ha ez nincs meg, akkor ellaposodik és véget ér a történet, a solymász pedig előbb-utóbb leteszi a madarat. Viszont amikor egy ilyen kapcsolat kialakul a madár és az ember között, s a sólyom fönt van az égen, a solymász minden rezzenését figyeli. A madár mindent észrevesz: figyeli a kutyát, a zsákmányt, a prédáját. Ez egy olyan kidolgozott koreográfia, ami már művészet, olyan állapot, amilyet például a táncművészek tudnak kialakítani. 

Ez egy kölcsönös bizalom a solymász és a madara között már évezredek óta. Ez az ősi kapcsolat, amely a kerecsensólymon keresztül a turulmadarunkig nyúlik vissza, mennyire hatja meg a mai solymászokat? 

Novák Csaba: Amikor az ember és a sólyom kapcsolatában elérkezik az imént említett szimbiózis, akkor a solymászat már jóval több lesz, mint munka. A kapcsolat elmélyülése nyomán érzi tán minden solymász, hogy a lelkében megjelent a turulmadár. Hiszen nemcsak maga a vadászat ősi, hanem azok az eszközök – a bőrszíjak, a sapkák – is, amelyeket 4 ezer évvel ezelőtt is használtak. Persze most már nagy távolságú adattovábbításra, telemetriára támaszkodunk, hogy ne veszítsük el a madarainkat, de maguk a szíjak, s az összes olyan bábu, amire a solymászat során szükség van, azt négyezer évvel ezelőtt az őseink is ugyanígy használták. A vadászmadárfajok közötti különbséget, köztük a rangsorukat is jól jelzi a solymászmondás: míg a héja a tarisznyánkat, a sólyom a lelkünket dagasztja. Mi, solymászok természetesen nagyra értékeljük a kerecsensólymot, ám el kell mondanom, hogy csak Magyarországon nem engedik solymászati célra használni a mi turulmadarunkat, amelyhez minden igazán magyar érzelmű nemzettársunk kötődik. Az is igaz, hogy a teljes kipusztulástól kellett az utóbbi 40 év során ezt a nemes fajt megmenteni, s a Madártani Egyesülettel, a természetvédelmi egyesületekkel együtt a solymászok is nagyon sokat tettek azért, hogy Magyarországon a kerecsensólyom-állomány megnyugtató szintre jutott. 
Győrffy-Villám Andrásban, a solymászegyesület alapító tagjában a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség örökös tiszteletbeli elnökét is köszönthetem – ez utóbbi minőségében évek óta aktív résztvevője a nyíregyházi huszártalálkozóknak. 

A solymászattal mikor kezdett el foglalkozni? 

Győrffy-Villám András: Aktuális a kérdés, ugyanis az idén épp 60 éve, hogy 15 éves koromban kezdtem, szerencsémre az egyik legnagyobb magyar, illetve európai mester, Galántai Lelovics György huszártiszt és solymász szárnyai alatt. Minden idők egyik legeredményesebb magyar solymásza volt, én tőle tanultam az alapokat. 

A lovas solymászatot is űzi? 

Győrffy-Villám András: A lovas solymászat a solymászatnak egy ősi formája, amelyhez nagyon komoly feltételek kellenek. Terület, ló, idő, tőke és nagyon sok minden más. Bár én a foglalkozásom szerint lovasedző vagyok, érdekes módon nem ezt a formáját választom, hiszen ez annyi időt venne igénybe, ami egy mai ember életébe egész egyszerűen nem fér bele. 

A hatvanéves solymászmúltjából van-e valamilyen feledhetetlen emléke a sólymával kapcsolatban? 

Győrffy-Villám András: Talán egy különleges képességű sólyomról beszélnék, ami még ma is él, és ma is a birtokomban van. A Csenge nevű, immár 11 éves vándorsólyomtojóról van szó, amelyiknek az egyik jellegzetes viselkedési formája, hogy bármilyen messziről, bármilyen magasságból, szóval bárhonnan az első szóra fegyelmezetten mindig visszatért hozzám. Ez a technikán kívül egy különleges ember-sólyom kapcsolatot is feltételez. Tehát nem egy eseményt választa­nék, hanem egy sólyommal kialakult kapcsolatomat, amely azt hiszem, hogy az én solymász­életemben a csúcspontot jelenti.