Fájó emlékek is késztetik jótékonykodásra

Összefogott a vadásztársadalom az elmúlt esztendő végén, s december 27-én ismét megrendezték az országos jótékonysági vadászatot, amelyből nem maradt ki vármegyénk sem a vásárosnaményi Felső-Tisza-vidéki Vadgazdák Szövetsége szervezésének köszönhetően. A napkori helyszínen jelen volt Hegedűs Csaba olimpiai bajnok is. A vadászat után, a kompetencia átvételét követően nyilatkozott szerkesztőségünknek a sportember, aki 1972-ben Münchenben a századik olimpiai aranyérmet szerezte meg Magyarországnak birkózásban. 

Valószínűleg mindegyik helyszínen örömmel fogadták volna a vadászok a részvételét. Miért választotta végül mégis a napkori rendezvényt? 
Édesanyám Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, pontosabban Mándokon született, vagyis szoros szálak fűznek a megyéhez. Mehettem volna Vásárosnaményba Kiss B. Zoltán barátomhoz is, de nagyon jó barátságban vagyok Támba Miklóssal is, hiszen mind a kettejükkel sok-sok kiváló és csodálatos vadászélményben volt részem úgy itthon, mint külföldön. Talán a sors úgy akarta, hogy 2023-ban a Napkori Erdőgazdák Zrt., illetve vadásztársaság vendége legyek az országos jótékonysági vadászat nagyköveteként. 

Miért érzi fontosnak, hogy évről évre részt vegyen az országos jótékonysági vadászaton? 
Ennek a sportszenvedélynek élek 1967 óta. A vadászatokon mindig olyan társaság jön össze, amelyben jól érezhetem magam, s így van ez Napkoron is. Fontosnak tartom, hogy ebben a rohanó világban olyan közösségeknek lehessünk a tagjai, amelyekben az ember tényleg jól érzi magát. S az a tény, hogy a karácsonyt követően a beteg gyermekekért tesszük mindazt, ami egybeesik a hobbinkkal, még csodálatosabbá teszi a vadászok rendezvényét. Ugyanakkor egy tragikus személyes élmény még inkább arra késztet, hogy kötelességemnek érezzem a részvételt. Három évvel ezelőtt a harminckilenc éves kislányomat elragadta a koronavírus-járvány, itt hagyott bennünket, ezért különösen nyitott vagyok az ilyen kezdeményezésekre és rendezvényekre. Ha tehetem, mindig részt veszek ezeken a társas vadászatokon, s meghatódva emlékezem az Olimpia nevű kislányomra, mert nekem mindig a kislányom marad, bármennyi éves is volt. Bár szinte mindennap találkozunk, mert Szentendrén, ahol lakunk, az ablakból lelátok a temetőbe, de egy szülőnek eltemetnie a gyermekét mindig nagyon szomorú és fájdalmas dolog. Az pedig egy csodálatos tett, hogy a karácsonyt követően az egész magyar vadásztársadalom megmozdul, és nagyon komoly segítséget igyekszik adni a kórházak gyermekosztályainak. Azok a forintok, azok az adományok, amiket ilyenkor összeadunk, nagy segítséget jelentenek az egészségügyi intézményeknek, illetve a beteg gyermekeknek. 

Mondhatjuk, hogy a fiataloknak is példát mutat, hiszen már a hetedik X-en is túl van... 
A hetvenhatodik életévemben vagyok. Az a terhelés, ami egy ilyen vadászatkor éri az embert, nem hasonlítható az olimpia vagy a világbajnokság küzdelméhez, nehézségéhez. Ezt a mai napot örömként, boldogságként éltük át közösen, ráadásul közben a nap is kisütött, bearanyozta az egész délelőttünket. Még különlegesebbé tette ezt a közös vadászatot az, hogy külföldről, pontosabban a Felvidékről is érkeztek ide Napkorra résztvevők a magyarországi vadászok mellett, s közösen tölthettünk el néhány órát a nemes cél érdekében. 

Kijelenthetjük-e, hogy amíg az egészsége, a fizikai ereje megengedi, addig mindig itt lesz majd valamelyik helyszínen a jótékonysági vadászatok alkalmával? 
Hát az biztos. Ilyenkor jó visszaemlékezni a korábbi évekre, jó felidézni a régi élményeket és pillanatokat. Gyakran elhangzik az az ominózus kérdés is a találkozókon, hogy „Emlékszel?”, s valamennyien válaszolunk is rá. Különösen jó volt ma ez a társaság, és a Jóisten is megteremtette ezt a gyönyörű verőfényes időjárást az év utolsó napjaiban. Ezt a különleges napot átitatta még az a csoda, ami bennünk volt és elkísért bennünket egész délelőtt, hogy próbálunk valamit tenni azokért a gyermekekért, akik a kórházakban nehéz időket élnek át. Még fiatalon súlyos balesetem volt, és sohasem feledem el azokat a borzasztó heteket, hónapokat, amiket az Országos Traumatológiai Intézetben eltöltöttem. Ilyenkor ezeket a kellemetlen emlékeket is hozom magammal, s erőt adnak ahhoz, hogy segíthessek másokon. 

Említette, hogy több évtizede sportvadász. Meg lehet fogalmazni, hogy mit jelent az ön számára a vadászat? 
Ez egy érdekes dolog. Még fiatalok voltunk a bátyámmal, amikor invitáltam vadászatra. Bele is kóstolt, s végül – jó értelemben mondom – világhírű „kutyapecér” vált belőle, hiszen a komondor, a magyaragár-tenyésztés területén a világ egyik legjobb és legeredményesebb kenneljének a tulajdonosa, bár a vadászatot nem olyan elhivatottsággal, szenvedéllyel, szeretettel és hévvel csinálja, mint én. A felmenőim között voltak vadászok, a nagypapám például a Felvidéken volt grófi fővadász, s valószínűleg tőle örököltem a vadászat és a természet szeretetét. S mivel többször sikerült a világot keresztül-kasul beutaznom, az utazások során nem tagadtam meg vadász mivoltomat sem, és csodálatos élményekben volt részem. Gondolok a tájak szépségére, az állatok sokszínűségére. 
(A teljes beszélgetés meghallgatható a szon.hu portálon.)