Lélekre ható, nagy találkozások

– Ebben a nyomogatós világban fontos, hogy pár mondatot beszéljünk néha idegenekkel, mert ezekből találkozások lesznek. Kicsik vagy nagyok, de találkozások, melyek után máshogy folytatódik az élet – így fogalmazott az Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban Schäffer Erzsébet Pulitzer-díjas, Prima Primissima díjas író, újságíró, aki Az Úr érkezése elnevezésű szavalóversenyre érkezett az intézménybe, a megmérettetés után pedig Utazás lélektől lélekig címmel történeteket mesélt.

Az első ilyen egy vonaton történt. – Fehérgyarmaton felszálltam egy InterPicire, és mert fájt a derekam, olyan helyet kerestem, ahol kinyújthatom a lábam. Egy négyes ülésnél egy fiatal lány ült: lábát a szemben lévő ülésre tette, fülhallgató volt rajta, a szájában rágógumi. Amikor leültem vele szemben, a lábát fent hagyta, s a hátizsákját unottan arrébb rúgta. Ingmar Bergman Sarabande című regényét vettem elő, ami nehéz olvasmány, és annyira megrázott az egyik jelenet, hogy elkezdtem sírni. Csak néztem ki az ablakon, mire a lány kivette a szájából a rágógumit, levette a lábát az ülésről, és megszeppent. Én pedig annyira meghatódtam ettől a részvéttől és figyelemtől, hogy még jobban sírtam – mesélte Schäffer Erzsébet, akinek következő két története az édesany­jához és a férjéhez kötődött.

Fedő a kis lábasra

– Az édesanyám szigorú volt, sokat kritizált, és bár nem voltunk egy ölelkezős anya-lánya páros, nagyon szerettük egymást. Amikor beteg lett, hozzánk költözött, és még az ágyában fekve is utasítgatott: a kis lábasra tegyél fedőt, ezt vagy azt ne így, hanem úgy csináld. Bár volt egy csengője az asztala alatt, nem használta. – Nem foglak becsöngeti benneteket, mint egy cselédet – mondta, így amikor meg kellett igazítani a párnáját vagy elfogyott a vize, köhécseléssel jelzett. Egyik éjszaka többször is hívott, én pedig fáztam, álmos voltam, fájt a fejem, és mikor újra bementem, megkérdeztem: baj van? Olyan jó nekem, ha itt vagy – válaszolta, nekem pedig elmúlt a fejfájásom, nem voltam álmos, és nem fáztam: meggyógyított, hogy vele lehettem – mesélte.

Szétszóródott papírlapok

– Ahogy tavasszal egy kis levél nem tudhatja, mi vár rá majd ősszel, úgy az ember sem sejtheti előre, hogy a sorsa egyik pillanatról a másikra megváltozhat. Amikor minden kerek volt az életünkben, a férjem egy agyvérzésszerű betegség miatt nem tudott mozogni, beszélni, enni. Öt évig élt így, és voltak közben szép pillanataink. Egyszer-egyszer összenéztünk, s olyankor tudtam, ugyanarra gondolunk. Például arra a napra, amikor kint dolgoztunk a szőlőben, és én este megmosdattam: beleállt egy lavórba, s egy sámlira állva öntöttem rá a vizet. Egy szót sem szóltunk, a kitárt ablakon pedig ömlött be a bodzaillat, s később azt mondta, ez olyan volt, mint amikor gyerekkorában az anyukája mosdatta. Egész éjjel beszélgettünk, verseket mondtunk – lélekre ható élmény volt, egy nagy találkozás. 

– Vannak kisebbek is – az egyik azért jött létre, mert nem volt nálam telefon. A kiadóm főnökével kellett találkoznom, de nem volt ott, ahol vártam rá. Telt-múlt az idő, és mindenkit megkérdeztem, nem adnák-e kölcsön a telefonjukat. Senki nem foglalkozott velem, ezért elővettem egy ötszázast, és nagy nehezen megállt egy fiú. Rosszkedvű volt, de elővette a mobilját, és kérte a számot. – Azt sem tudom, feleltem, és elővettem a noteszomat, aminek a lapjait szétfújta a szél a téren. A fiú összeszedte, kikereste a papírok között a nevet és számot, majd nevetve azt kérdezte: csókolom, le is beszéljem?

A legszebb vers a világon

Schäffer Erzsébet utolsó története látszólag versekről szólt – de ez csak a látszat.

– Kaptam egy tál fügét a szomszédomtól, és a szerkesztőségbe is akartam vinni belőle. Ahogy álltam a HÉV-en, odakiabált nekem egy roma fiú: jöjjön már közelebb, minden cikkét elolvasom – mondta. Odamentem, és így folytatta: maga okos asszony, mondja meg, melyik a legszebb vers a világon. A másik oldalon egy kosztümös, kimért nő ült, látszott rajta, nem tetszik neki a társalgás. Én leültem, és azt feleltem a fiúnak: a Nagyon fáj. Mire a dialektusát elengedve, gyönyörűen elszavalta A hetedik című József Attila-verset. Miközben szavalt, egyre nagyobb lett a gombóc a torkomban, a nő pedig sírni kezdett. Semmit sem szerettem volna jobban, mint megölelni, és megismerni, de nem tudtam megszólalni, ezért odaadtam neki a fügét. Azóta is keresem, de soha nem láttam többet. Végül a nő is ott szállt le, ahol én, és annyit mondott: de jó volt, hogy itt voltunk! Mindezek a találkozások azt mutatják, hogy időnként történnek velünk ilyen csodák, de ehhez mernünk kell szót váltani másokkal, és ebben nagy erő lakik. 

SZA