Filmkockák is őrzik a sportág ikonjait

Popcorn és kóla helyett vízilabdákat és megfakult csapatfotókat szorongattak a kezükben a vetítésre várók szombat délután a nyíregyházi Cinema Cityben, hogy kicsit később két egykori világsztár aláírásával kapják vissza az ereklyéket. Közös képek is készültek, Biros Péter és Kiss Gergely pedig vidáman, mindenkire odafigyelve állta a sarat. Aligha van náluk rutinosabb dedikáló, hiszen 1997–2008 között megszámlálhatatlan aláírást adtak, most pedig ismét osztogathatják az autogramokat, hiszen bárhol is mutatják be A nemzet aranyai című, a vízilabda-válogatottról szóló filmet, rajongók hada veszi őket körül.

Féltették a zárt világukat 

– Az első olimpiai győzelmünk után rengeteg újságban és tévéműsorban szerepeltünk, sőt még Ganxta Zolee-val is énekeltünk együtt, de amikor felmerült a film ötlete, nem igazán tudtunk ezzel mit kezdeni – mondta Kiss Gergely. 

– Nem volt még Netflix, és ugyan korábban készültek mozifilmek világ- sztárokról, tőlünk ez távol állt. Fegyelmezett sportolóként tettük, amit kértek tőlünk, de féltettük a kis világunkat. Az, ami az öltözőben történt, korábban csak a miénk volt: Vári Attila akkora show-man, hogy a világ összes humoristája autogramot kérhetne tőle, de mesélhetnénk Kásáról – Kásás Tamás, a szerk. – , aki amikor elemében volt, ontotta a poénokat, de a beszólások, ugratások addig kizárólag a mi életünk részei voltak. Attól tartottunk, hogy ha bent lesznek a kamerák, nem viselkedhetünk úgy, ahogy szoktunk, márpedig ez a közeg is kellett ahhoz, hogy mi ne csak 13 játékos legyünk, hanem egy olyan csapat, amelynek tagjai vakon megbíznak egymásban, és ha kell, tűzbe ugranak a másikért – tette hozzá. 

– A mi igazi közegünk az öltöző volt. Ott olyanok lehettünk, mint amilyenek valójában vagyunk, ott mertük magunkat adni. Féltettük ezt, ráadásul voltak/vannak köztünk olyanok, akik nem szeretnek szerepelni – fogalmazott Biros Péter, aki lapunknak azt mondta, kétszer látta a filmet, és bár elsőre túl sok volt az élmény, másodszor már könnyebben élte meg az érzelmi hullámvasutat. – Rácsodálkoztam, hogy mennyire más dolgokat emeltünk ki ebből a 12 évből, érdekes volt hallani, kiben milyen érzések maradtak meg. Elmondhatatlanul jó érzés, hogy ennyire sokan kíváncsiak ránk, megtiszteltetés, hogy azt, amit véghezvittünk, film is megörökíti. 

Arra a kérdésre, hogy szerinte mennyire volt nehéz velük együtt dolgozni, azt mondta, egyáltalán nem, hiszen mindannyian ugyanazért küzdöttek. 

– Volt egy közös cél: olimpiát akartunk nyerni, ezért Kemény Dénesnek inkább az okozott gondot, hogy 30 kiváló játékosból kiválassza azt a 13-at, akik csapatként a legjobbak lehetnek – mondta.

Nem számít, ki honnan jött 

– A film egyik célja a motiváció, a mi utunk pedig nem csak sportolók előtt lehet jó példa. Bármelyik munkahelyi közösség táplálkozhat ebből, hiszen megmutatja: a munka, a kitartás és az együttműködés eredményre vezet. Azok a fiatal sportolók, akik az utolsó ötkarikás sikerünkkor születtek, most 15 évesek, tehát már tudják, hogy mennyi erőfeszítés van minden egyes győzelem mögött. De A nemzet aranyaiból az is kiderül, hogy hiába a különböző háttér – Peti Miskolcról, én egy pesti lakótelepről indultam –, a medencében ez nem fontos. Ott csak az számít, ki milyen ember, és milyen sportember – fogalmazott.

A nyíregyházi közönségtalálkozón Zákonyi S. Tamás rendező elmondta, több mint húsz évvel ezelőtt merült fel benne először a gondolat, hogy filmet készítsen a vízilabda-válogatottról – akkor még szinte alig kezdődött el az együttes páratlan sikerszériája. 

– Az első szakasz 2000–2003 között tartott: az volt az ismerkedés fázisa. Tudom, hogy az élsportolók számára minden zavaró lehet, ami eltér a megszokott életritmusuktól, ezért úgy próbáltam meg jelen lenni a mindennapjaikban, hogy közben észrevétlen maradjak. Aztán ahogy telt az idő, egyre közvetlenebbé vált a kommunikáció, és kialakult az a bizalom, ami nélkül egy ilyen film nem készülhet el, és amiről tudtam, hogy élni lehet vele, de visszaélni nem. Lenyűgözött, hogy micsoda irdatlan mennyiségű munkát végeznek a fiúk, és érdekes volt látni Kemény Dénes – ő volt a szövetségi kapitány a három olimpiai bajnoki cím megszerzése alatt, a szerk. – szerepét. Hatalmas erővel bíró dinamika volt köztük, ami néha egy fél mondatban vagy egy általunk nem is érzékelhető gesztusban mutatkozott csak meg, de ezek ott voltak, s működtek.

Happy end a vége 

– A közös munkának jót tett, hogy a Szabadság, szerelem című film vízilabdás jeleneteiben a válogatott több tagja is szerepelt – az alkotásnak, ami az 1956-os olimpiai döntőt is bemutatta, én voltam a társproducere –, hónapokon át együtt dolgoztunk és közel kerültünk egymáshoz. 

– Majd következett jó pár évnyi szünet, amikor más munkák miatt nem tudtam a filmmel foglalkozni, de jött 2020 nyara, Benedek Tibor halála. Ott álltunk a gyertyagyújtásnál, próbáltuk felfogni a felfoghatatlant, amikor odafordult hozzám Molnár Papesz – Molnár Tamás, a szerk. –, és azt kérdezte: Mire vársz még? Pár hónap elteltével kezdtem el a filmről beszélgetni Pannival, Tibor özvegyével, majd a fiúkkal, és amikor éreztem a támogatásukat, pályáztunk a megvalósítására. 

– Ki kellett alakítani a koncepciót, azt, hogy melyik időszak szerepeljen a filmben, és átgondolni, a 21 különböző karakter hogyan jelenjen meg a filmben. Nem tudtam, ennyi idő elteltével ki hogy tud visszaemlékezni az eseményekre, kiben milyen érzések maradtak meg, és ki kellett találni, hogy illeszthetők össze a beszélgetések úgy, hogy ez ne egy kérdezz-felelek legyen. Tibor is jelen van riportok, meccsek formájában, de az egykori társai s ellenfelei is mesélnek róla – mondta a rendező, és hozzátette: a film Pekinggel ér véget, a harmadik és mostanáig utolsó olimpiai arannyal, mert mint minden jó alkotásnak, A nemzet aranyainak is happy end a vége. 

SZA