Történetek a színpadon és a képeken

Az irodalom, a zene, a festészet vagy a színház az önkifejezés egyik eszköze: a művészek az alkotásaik segítségével mutatják meg érzéseiket, gondolataikat, személyiségüket, de érvényes ez a megállapítás a fotográfusokra is, hiszen a képeiket nézve kiderül, mit tartanak igazán fontosnak az őket körülvevő világból.

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulatának tagját, Munkácsi Anitát viszont színészként és fotográfusként is azok a történetek vonzzák, amelyeket a színpadon vagy az objektív mögött állva elmesélhet.

Képekben gondolkodik

– A gyermekem születése után már körvonalazódni látszott, hogy az életemben változások várhatóak, így szükség volt egy B tervre.  Én képekben gondolkodom, nagyon erősen hatnak rám a hangulatok, könnyen azonosulok mások érzéseivel, ezért tudtam, hogy a történéseknek, és a lélek megfogalmazásának kell lennie a jövőben is az útnak.

– Amikor a kislányommal otthon voltam, elvégeztem egy fotós iskolát. Sokat tanultam a fényképezésről, az oktatók ugyanis nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az elkészült felvételeket értékeljék, s elmondják, mi bennük a jó, vagy, hogy min kellene változtatni.

– A vizsgaképeimre jó értékeléseket kaptam és miután befutottak az első felkérések is, létrehoztam a Zill Photo-t. Körvonalazódni látszik ebben is az utam. A színházi és rendezvényfotózás kézenfekvő lenne, hisz jól ismerem ezt a közeget, mégsem ez az, azt hiszem. A vágyam végigfotózni a leghosszabb szárazföldi útvonalat. Viszont ez nem a realitások talaja, erre vannak tőlem sokkal jobb fotósok, szakemberek.

A lényükből fakad

– A portré és a gyermekfotózás izgat – mesélte Anita, aki mások mellett Gulyás Attilát is lencsevégre kapta, a népszerű színészről a zsinórpadláson készített képe pedig bekerült a Prestige Models Magazine-ba, másik négy felvételével együtt. Öt fotót küldött be, s valamennyit beválogatták, de ahogy Anita fogalmazott, ez inkább zajos siker, mint szakmai, mert nem tudja, hogy kik és milyen szempontok alapján döntöttek.

– Két kiválasztott fotón a kislányunk látható – az egyiken egyedül, a másikon az édesapjával –, de bekerült a magazinba a keresztlányomról készített fotó, és Sivák Anita portréja is – a vele való találkozás fontos eseménye volt az életemnek – mondta Anita, akitől megtudtuk, a fekete-fehér képeket jobban kedveli, mert mélyebbek, letisztultabbak, élesebben látszik rajtuk a mondanivaló.

Az is kiderült, hogy azért szeret gyerekeket fényképezni, mert egy bizonyos korig nem akarnak „semmilyenek” sem lenni a gép előtt, őszinték és nem azért cukik, mert azt mondjuk nekik, hogy legyenek azok: ez a lényükből fakad, így nem lehet más, mint igaz.

Ki vagyok? Ki voltam?

A portréfotózást azért tartja izgalmasnak, mert ahogy fogalmaz „annak hosszú útja van”: abban a pillanatban éppen ki vagyok, aztán pedig, hogy ki voltam – ez azért nehéz.

– A közösségi média elvárásainak szeretnének sokan megfelelni. Túl nagy a képzaj: naponta több millió fotó készül és kerül fel a közösségi oldalakra, drága fényképezőgépekkel vagy telefonokkal a kezükben sokan hiszik magukról, hogy fotográfusok, ám azt elfelejtik, hogy a gép nem fog helyettük komponálni. Ráadásul könnyen bele lehet csúszni az ízléstelenségbe is, ezért ha olyan vissza nem térő eseményekről van szó, mint amilyen például a jegyesfotózás, az esküvő vagy a babavárás, felelősséggel kell fotóst választani – tette hozzá. Ma már bárki bármilyen iskolát elvégezhet, ez nem igazán jelent sokat, sokkal inkább az, később mit kezd vele.

– A számomra nagyon kedves és rettentő éles szemű Széles Zita azt mondta egyszer, hogy „nekem csinálnom kell mindenből egy kicsit, ezt is, azt is”, a férjem pedig azt „Anita te mindig azt csinálod, ami szórakoztat”. Nem igazán tudom ma sem, hogy ez valójában jó tulajdonság-e… 

SZA

Fotók: Munkácsi Anita