Csak egy évre a száztól

Barta Mihály két évvel ezelőtt döntött úgy, leteszi a citera pengetőjét. Elég volt neki a zenélésből, nem bírta tovább a keze. Elhamarkodottan mondhatnánk erre azt, nem szép dolog ilyen okkal hátat fordítani a zenélésnek, de ha tudjuk azt, hogy a muzsikus 97 éves korában döntött így, akkor a fejcsóválást felváltja az ámulat, hogy létezik, aki ilyen idős korában még aktívan pengeti a hangszert.

Könnyű gyerekkor

Öregedni sokféleképpen lehet. Barta Mihálynak szépen sikerült, 99 évesen még mindig ellátja magát, néha ugyan kicsit keveri az évszámokat, de aztán utánagondol és helyre rakja saját magát is. Szívesen nevet, pedig ahogy mondja, volt része sok rosszban is a jó mellett.

– Azt írja meg, 1922. október 19-én születtem – mondja, amikor felkeresem belvárosi házának udvarán. Szívesen üldögél ott kint, egyre jobb az idő, már nem fázik, kell a jó levegő.

– Itt a környéken éltem a tanyavilágban, egészen pontosan Kordovánbokorban. Ötéves voltam, amikor már nekem is ki kellett menni dolgozni. Mezítlábasan vittem ki a tarlóra a libákat legeltetni. Könnyen jártak még akkor ide-oda a gondolataim, aztán nagy volt a meleg, elpilledtem, de egészen annyira, hogy nemcsak ültem, hanem le is feküdtem. Aztán ha már elterültem a földön, hát el is aludtam.

– Hogy meddig, azt nem tudtam, csak azt, amikor felébredtem, sehol nem voltak a libák. Nagyon megijedtem, sírva szaladtam haza, hogy elvesztettem azt, amire vigyáznom kellett volna. Édesanyám elmosolyodott, megsimogatta a fejemet és azt mondta, nincs semmi baj, a jószágok hazamentek maguktól, megvan mind. Ilyen volt az én gyerekkorom.

Iskolába a bokortanyák gyerekeinek is kellett járni.

– Kijártam a hat elemit – emlékszik vissza Barta Mihály. – A tanáraim ilyenek is voltak, meg olyanok is. Akadt, aki nagyon igyekezett minket mindenre megtanítani, de volt olyan oktatóm is, aki reggel magához intett, adott pénzt, menjek el az ivóba, hozzak neki valamit, mert hiába van korán, ő már nagyon szomjas. Jó eszű fiú voltam, szépen haladtam a tanulással. A tanáraim javaslatára beírattak Nyíregyházán a népfőiskolára, ahol gazdálkodást tanultam.

Önállósodás és szökés

Felnőttkorban elkezdődött volna az önálló élet a saját földön, de közbeszólt a második világháború.

– Négyen voltunk testvérek, három fiú, egy lány, én voltam a legkisebb. A két bátyám után 1943. október 3-án engem is megtalált a behívó. A rahói 12. ezredbe kerültem. Volt ott Rahónál egy nagy erődítmény, annak lettünk a lakói. Azt mondták, a munkácsi részt kell majd védenünk. Teltek a napok meg a hónapok, aztán 1945 februárjában hadifogságba estem. Sokáig mondták, nem lesz semmi baj, mindjárt mehetünk haza, aztán megtudtam, lágerbe akarnak vinni, hát az utolsó napon megszöktem.

Az első zenekar

Hazatérte után kezdődtek a munkás évek.

– Kevés volt akkoriban a föld, ha akadt is, nem igazán tudtuk gyarapítani a meglévőt, mert pénzt nehezen lehetett csinálni, nem volt igazi ára a terménynek. 1953-ban nősültem, született egy fiam meg egy lányom.

Ha ma lennék fiatal, négy gyerekig meg sem állnék, annyi a könnyítés meg a támogatás.

– Akkor mindenért adót kellett fizetni, még a kutyák után is. Akárhogy gazdálkodtam, csak a szegénység volt.

– Egyetlen örömnek a zenélés maradt. A közelben lakott egy férfi, szépen játszott tangóharmonikán, én meg hegedűn tudtam. Találtunk egy harmadikat, aki bőgőzött, összeálltunk. Jártuk a lakodalmakat. Aztán jött a téeszesítés. Be kellett menni a tanácsra mindennap, ott agitáltak minket. Nem szépítették, azt mondták, ha nem lépünk be, tömlöcbe zárnak. Nem akartam én azt megvárni, voltam egy ideig szakszövetkezetben, de aztán úgy döntöttem, nem kínlódok tovább, megyek máshová.

– Ekkor kerültem 1962-ben a Volánhoz. Ott le is húztam húsz évet. Jól kerestem, boldog is voltam. Buszon kívül mindenféle gépet vezettem. Onnan mentem nyugdíjba 1980-ban. Akkor halt meg a feleségem. Nekem kellett a családi birtokot vállalni, 16 hold földem volt, azt adtam át a fiamnak, ma már az unokám dolgozza. Öt unokám és hét dédunokám van.

Tirpák gyökerek

Barta Mihály büszke tirpák származására.

– Mindig azt vallottam, magyar tirpák vagyok. Nyíregyházára Békéscsabáról és a Felvidékről települtek be a tirpákok, sokáig még a saját nyelvükön tartottak istentiszteletet. Egyszer nekiindultam, hogy kitudjam, az én őseim északról vagy délről jöttek-e. Nem jutottam igazi nyomra, de hát ez mindegy is. Öreg koromra beléptem a Nyírség Tirpák Népzenei Együttesbe, ott már citerás voltam. Sokat muzsikáltam, rengeteg fellépésünk volt, sokat tettünk a tirpák hagyományok megőrzéséért. Két éve hagytam abba, azt mondtam, az én kezem már fáradt ehhez, nem bírom tovább.

Lassanként búcsúzunk.

– Azt nyugodtan megírhatja, nagyon változatos életem volt.

Talán megérem a századik évemet. Jó lenne.