Órakaland a töltés lábánál

Az elsőt nagyanyámtól kaptam tizennyolc éves koromban, Munkácsról hozta szegény, a másik a messzi Szibériából származott. Nem lehet hát azt mondani rólam, hogy túlságosan érdekelnének e rejtélyes szerkezetek, pedig egy időben órabolond voltam.

Nem a mai csodaherkentyűk érdekeltek azonban, amelyek nemcsak azt mondják meg pillanatok alatt, mennyi az idő La Pazban, Johannesburgban vagy Alma-Atában, de közlik azt is, hány kilométerre van a Mars a Szaturnusztól, vagy mikorra várható a legközelebbi napkitörés. Nem, engem nem ők érdekeltek, hanem az öreg faliórák. Poros padlások, pókhálós szobák, sejtelmes zugok tucatjait kutattam át, s rövid idő múltán már személyesen nekem szólt egy-egy szebb bécsies barokkosan faragott óra.

Mégsem tettem szert egyre sem.

Szilkére, korsóra annál inkább, de órára egyre sem. Furcsamód egyáltalán nem zavart. Tökéletesen kielégített a nagyanyám hozta munkácsi Pobjeda. Nem volt szép, nem volt pontos, de megfelelt a célnak. Legfeljebb kicsit korábban kellett indulnom, hogy időben célhoz érjek. Igaz, számlapja megkopott a gyakori vízbe nyúlkálásoktól, az üvege is eltört, kerete behorpadt a faágak ütéseitől, mégis szerettem. Vagy húsz évig hordtam, amikor valami történt.

Messze, valahol Csaholc alatt poroszkáltunk a Túr gátján, s tanító barátom hirtelen megfogta a kezem.

– Ott, ott a gát tövében…! – mutatott előre.

Bárhogy is meresztettem azonban a szemem, a nyakig érő fűben semmit sem láttam. De azért óvatosabbra fogtam én is a lépteim, s hamarosan kiderült, minek szólt az iménti suttogó hang.

Egy nagy madár dolgozott elmerülten a fűben. Egy gyönyörű, szürkés-fehér darázsölyv. Szétterpesztett lábbal állt egy félméternyi széles gödör előtt, s nagy igyekezettel csipegette az imént felszínre ráncigált lépekből kiszóródott méhlárvákat. Percekig gyönyörködtünk a nem mindennapi látványban, aztán észrevett bennünket, s elrepült.

– Még lenni kell abban a gödörben lépes méznek – hajolt le akkor a barátom, s hamarosan én is mellé térdeltem.

Az ördög sem gondolta, hogy mindjárt kitör az égiháború. Kotorásztam gondtalanul, amikor mintha csak valami kobra marta volna meg a kezem. Kirántottam, hogy még a gödör szája is porzott, s csak később, valami árnyékban nyalogatva sebeimet vettem észre, hiányzik, valahogy leszakadhatott a lépvadászaton az órám. De akkor én már oda semmi pénzért sem tértem volna vissza.

Igen ám, de óra nélkül meddig lehet élni?

Akkortájt jött haza majdnem ötvenévnyi orosz hadifogságból egy nyíregyházi öregúr, s krónikása lettem, meg amilyen idegenül, bávatagon mozgott e furcsa világunkban, afféle próbaidős fegyverhordozója, ügyintézője, mindenese. Nadrág, bútor, lakás után futkostunk, s mikor fedél lett a feje fölött, titokzatosan magához intett.

– Én nem tudom másképp meghálálni, fogadja el ezt az órát. Egy kicsit öreg ugyan, meg kopott is, de jó óra. Kibírta Szibériát is, pedig még a Jenyiszejben is megfürdött párszor.

Szégyelltem elfogadni ingyen, adtam hát érte négyszáz forintot. Jó éve hordtam már, mikor megint a Túr mellett jártam, s összeakadtam az egyik régi juhász cimborámmal. Hevertünk a fűben, néztük az úszó felhőket, mikor felpattant.

– Hű a mindenit! – nézett a karórájára. – Dél van, a birkák meg a napon.

– Te, Zsiga! Hol találtad ezt az órát? – meredtem rá én is az órájára. – Csak nem egy darázsfészek mellett?

Úgy bámult rám, mint a vajákosokra szoktak. Pedig nem volt abban semmi boszorkányság. Valóban az én Pobjedám volt a karján.

Azóta két órám van, egy Rakéta meg egy Pobjeda. Az egyik siet, a másik késik, s zakatolnak, akár egy harckocsi, de nem adnám őket semmi pénzért. Talán az egyiket egy falióráért. De melyiket?

Egy ódon zengésű falióráért, mely rég elporladt mester­emberek keze nyomát őrzi, s ha megkondul, ijedtében összerezzen maga az Idő is, mely pedig nagy úr, a világon talán a legnagyobb.

- Balogh Géza -