Régiségbe kódolt históriák, gyűjtő hazafiak

Minden gyűjtő más. Más-más történelmi kor rabjai, és az anyagi lehetőségeik is különféle „kasztba” sorolják őket. Egyeseket a meggazdagodás, másokat a kitűnni vágyás vezérel, és bőséggel akadnak olyanok, akiket romantikus érzelmek – hazaszeretet, militaryhajlamok, családi kötődések – sodornak erre az útra.

Valamennyien érdekes emberek, de igazán azok a megszállott gyűjtők kivételesek, akiket a tudásvágy is vezet, nem csak a szenvedély. Ezúttal két ilyen embert is bemutatunk olvasóinknak.

Mi az a Vatera?

Kulcsár Róbertet sokan több oldaláról ismerhetik. A keresett programozó matematikus nem csupán harcművészetet oktat, de a magyar szablyavívásban is egyre jártasabb. Jórészt ennek köszönheti, hogy mára komoly régiséggyűjtemény birtokosa.

– Fura, de iskolásként még kimondottam utáltam a történelmet. Szikár évszámok és események halmazának láttam, így is tanították. Aztán a harcművész mesteremtől, Máday Norberttől egyre több olyan régi történetet hallottam – egyik lelkesítő volt, a másik megkönnyeztetett –, ami egészen közel vitt a múlthoz. Gyűjteni is az ő hatására kezdtem. Azt sem tudtam, mi a Vatera, egy barátom vezetett be az online piac világába. Kis dolgokkal kezdtem, néhány erdélyi, felvidéki, délvidéki bevonulási háborús emlék­éremmel, nemzetvédelmi kereszttel. Csak be kellett írnom a keresőbe, hogy „military”, és ott volt minden, ami eladó. Sikerült vennem egy sportérmet a Horthy-érából, később már tízezer forint fölé is merészkedtem, és hozzájutottam egy vitézségi éremhez. Az akkori piaci ár másfélszeresét fizettem érte, mindenki mosolygott rajta, de ma már nem annyit ér. Pedig viszonylag későn kezdtem. Azt utolsó utáni pillanatban, jegyezte meg a mesterem is. Egy év múlva megértettem, mennyire igaza volt. A szép dolgok lassan eltűntek a piacról, és ma már sok pénzt kérnek minden komoly darabért, vagy nagyon meg kell küzdeni értük. Lassan kimozdultam a Vateráról, aukciósházak oldalait kezdtem böngészni, külföldre is elmentem egy-egy darabért.

Itt tartani, ami magyar

– Ausztriából olyan kardot hoztam – egy gyönyörű 1861M típusú magyar szablyát –, aminek a hüvelye bőr. Egy padláson találták, tetőt cseréltek, és el volt rejtve a tetőszerkezetben, csoda, hogy épen megmaradt. De van egy ugyancsak bőr altiszti tölténytáskám is az 1848–49-es időkből. Ezek sérülékeny, ritka darabok. Másik kedves tárgyamat, egy vívómesteri zubbonyt a hozzá tartozó köpennyel Svédországból hoztam haza. Ennek is érdekes a története. A Horthy-kor egyik századosa a „nagy háború” végén kimenekült Svédországba a családjával, és vitte magával a holmijait. Olyan szellemben nevelte a gyermekeit, később az unokáit, hogy a svéd anyanyelvű és születésű unoka megtanult folyékonyan magyarul, és gyűjtő lett. Ő a régi magyar katonai fotográfiákért rajong – ezeket közzé is teszi –, nála láttam az öltözéket. Idáig nem talált arra méltót, akinek eladná. Némi barátkozás után rám esett a választása.

A legbüszkébb egy Horthy kormányzó által aláírt tábornoki kinevezőre vagyok.

– Csupán egy díszes papír, viszont igencsak megküzdöttem érte egy kanadai és egy német dílerrel. Akkora összegig kellett elmennem, ami már meg se érte, de nem ez volt a lényeg. Egy olyan tábornok kinevezője volt ugyanis, akinek a fia Nyíregyházán, a négyes huszároknál szolgált századosi rangban. Ez nem hagyhatta el Magyarországot. Merthogy ezt is a mesteremtől tanultam: a konokságot, az akaratot és a küzdeni vágyást, és hogy bármi áron védeni kell, ami magyar. Amit a hazájukat szerető magyarok ajtófélfába, falba, padlásra rejtettek egykor, abból ne legyen semmi az osztrák, az orosz, az angol, az amerikai vagy akár a kínai dílereké, mint a kommunizmus idején – hallhattuk Kulcsár Róberttől.

„Megfertőzte” gyermekét is

Másik gyűjtőnket, Török Jánost régiségpiacon szúrtuk ki magunknak, szép harci kürtjén akadt meg a szemünk. Mint kiderült róla, ugyancsak rajong a történelemért, és közel 25 éve foglalkozik régiségkereskedelemmel, még a régi Hatzel téren kezdte.

– Már akkor megfertőztem ezzel az általános iskolás fiamat is, 12 évesen kiállítása volt az ibrányi helytörténeti múzeumban. Sapkákat vittünk az I. világháborútól a szocialista időkig, a helyi újság is írt róla. Ma már igazából ő a gyűjtő, én csak támogatom az ambícióit. Nem véletlen, hogy katonai pályára ment, most negyedéves a nemzetvédelmi egyetemen, harckocsizó lesz – mondta el, amikor már az otthonában találkoztunk. A falakon sisakok, kisebb nagyobb lövegek, német, osztrák–magyar, svájci, cseh szuronyok, zömében világháborús ereklyék. Közülük kiragyogott az a bizonyos kürt.

Kezdetben numizmatikával próbálkoztam, mert azt tudtam megfizetni, de átnyergeltem a látványosabb katonai holmikra.

– Persze a kürtre vagyok a legbüszkébb, a császári és magyar királyi udvari hangszergyártó céget, ahol készült, még 1881-ben alapították. És szép ez az 1911-es kozák kardunk is a cári időkből (a szocialisták felülbélyegezték), ahogy amott az a remek állapotú, szarumarkolatos, 250 éves kozák tőr – mutogatta. – Persze időnként muszáj el is adnom, hogy újíthassunk. Bár milliós tételeket nem tudok kínálni, sajnos azt látom, nincs pénze az embereknek. Eltűnik a középosztály, és így a vevőköröm is – panaszolta Török János.

MJ