Lelki vitrinben őrzi emlékeit

Minél inkább telnek az évek, évtizedek, annál élénkebben törnek fel a gyerekkori emlékek. Ezt Kosztolányi Dezső fogalmazta meg legszebben a Hajnali részegség című ódájában: „Én nem tudom, mi történt vélem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem s felém hajol az, amit eltemettem rég, a gyerekkor.”

Annak ellenére, hogy az életem első évtizedét súlyos történelmi események határozták meg, háború, holokauszt, belső harcok, mi, gyerekek ebből keveset éreztünk. Szüleim azzal is törődtek, hogy leplezzék előttünk, ami nem ránk tartozott.

Az emberség szép példája

Ám egy természeti katasztrófát ők sem leplezhettek el: 1947 szilveszterén a Tisza jeges áradását a Felső-Tisza-vidék kistérségében, hiszen a szülőföldünket is érintette. A közelgő bajról mit sem sejtve, a falu a téli ünnepkör hangulatában élt. Lezajlott a karácsony, a falu már a szilveszterre készült: a református templom tornyában énekeltek a fiatalok, mi pedig otthon, nyitott ablaknál hallgattuk őket. Harangszó köszöntötte az új évet, amit azonban baljós hang váltott fel.

Félreverték a harangot, életbe léptek az előzetesen rögzített szabályok: a gyerekeket ki kell menekíteni a faluból, hogy a felnőttek a település védelmére koncentrálhassanak. Nyomasztó volt a búcsú, egy nálam egy-két évvel idősebb kamasz azt kiáltotta: „Isten veled, Tiszaszalka!”, majd elsírta magát.

Engem egy nagyszerű házaspár gondjaira bíztak, akik az igaz emberség, szolidaritás szép példáiként élnek az emlékeimben. Pesten csodagyereknek tartottak a tudásomért és a szép szavalásomért, nem hoztam szégyent a tiszaszalkai iskolámra, a tanáraimra.

Régen járt otthon

A gondviselőim adoptálni szerettek volna, de szüleim ebbe nem egyeztek bele, és magam sem vágytam a fővárosi életre. 1948 áprilisában érkeztünk haza a faluba. Jó pedagógusaim voltak. Kálmán Sámuel tanár úr kirándulásokkal, akadályversenyekkel, a lónyai, a tarpai és a beregdaróci iskolákkal közös baráti találkozókkal színesítette iskolás éveinket.

Nagy hangsúlyt helyezett a hazafias nevelésre, szigorú volt és igazságos, számomra példaképként is szolgált. Akire azonban igazán felnéztem, az a felesége, osztályfőnököm, Ibolya néni volt, aki nagy empátiával, jó pedagógiai érzékkel kezelte a kiskamaszok, serdülők kelekótya világát. Nyolcadik után Kisvárdára, a leány­gimnáziumba vitt az utam, onnan a debreceni egyetemre, magyar–történelem ­szakra.

Mind a középiskolát, mind az egyetemet szerettem, a sorsom, családi életem végül Karcaghoz kötött. Itt éltem felnőttkorom nagy részét, mind a munkában, mind a magánéletben boldogan.

Régen jártam otthon, falubeli emlékeimet lelki vitrinemben őrzöm, a nyárfákat, a víz illatát, a tiszavirág gyémántfényét napsütésben. Hálásan gondolok vissza Tiszaszalkára, ez volt a bölcsőm, és örök viszonyítási pont maradt az életemben.

özv. Barát Mihályné Kálmán

Margit ny. középiskolai tanár