Jenő útja a kórházi ágytól az óceán partjáig

A Szent Jakab-út ősrégi zarándokút, a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt. A mai út Spanyolország Galícia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai.

Sok száz éve járnak zarándokok az úton, de míg a középkoriak bűneik megbocsátását remélték a hosszú és fáradságos gyalogúttól, addig a mai kor embere leginkább a lelki megnyugvást, a válaszokat és önmagát keresi. Sokak bakancslistáján szerepel az El Camino, a nyíregyházi Szendrői Jenő nyáron végig is járta. Az odáig vezető útja azonban elég rögös volt.

Mikor kezdődött, miért kezdett el mozogni, sportolni?

A 2000-es évek elején két-három év leforgása alatt több mint húsz altatásos műtétem volt. Ezeket a figyelmeztetéseket még nem vettem komolyan. Aztán 2013 január elején még egy komoly trauma ért, úgy éreztem, most jött el az idő az életmódváltásra, eldöntöttem, hogy többé nem iszom egy korty alkoholt sem. Változtattam az étkezési szokásaimon is, és elkezdtem rendszeresen sétálni, gyalogolni, pedig előtte soha nem sportoltam. Egy idő után már képes voltam legyalogolni 10-20 kilométert egy hétvége alatt.

A hosszú sétákból, gyaloglásokból aztán áttért a futásra. Miért döntött úgy, hogy mozgásformát vált?

Teltek a hónapok, eljött a karácsony. Ültem a jó meleg szobában, mikor megszólalt bennem egy hang, hogy nekem futnom kell. Nem is értettem, hogy miért kellene nekem futni. Igyekeztem magamtól elhessegetni a gondolatot. Egyszer aztán, amikor Budapestre mentem, megálltam egy benzinkúton, és észrevettem egy futómagazint a polcon. Nem is láttam még előtte ilyen újságot, azt sem tudtam, hogy létezik. Megvettem. A vezércikk címe pedig azonnal megszólított: Hogyan juthatunk el a nulláról 10 kilométerig? Ez volt az utolsó lökés, elkezdtem futni.

A futásnál – de igaz ez minden monoton mozgásra – nehéz megtenni az első lépéseket. Önnek hogy sikerült?

Tavasszal megvettem az első futócipőmet. Hónapokig nem tudtam átlépni a négy kilométeres álomhatárt. Mikor elindultam futni, bennem volt a kérdés: képes vagyok-e rá? Persze mindig sikerült, csak én eleinte nem hittem magamnak. Fokozatosan fejlődtem, a következő tavasszal sikerült először egyben lefutnom a tíz kilométeres távot.

Az első sikerek meghozták a kedvét, elkezdett többre vágyni. Megfordult ekkor a fejében, hogy komolyabb távokat, esetleg egy maratont is képes lenne lefutni?

Igen, ekkor már biztos voltam benne, hogy többre is képes vagyok, türelemmel, kitartással eljutottam az első félmaratonig, majd 2017 őszén lefutottam az első maratont. Maratonfutó lettem! Amikor beértem a célba, persze én is nagyon meghatódtam, és rájöttem, hogy ez életem első olyan jelentősnek mondható teljesítménye, amit csak és kizárólag magamnak köszönhetek.

Azóta is havonta lefutok egy félmaratont csak úgy, kedvtelésből.

Már a felkészülés során rájöttem, nincsenek instant megoldások. Nem vehetek be egy pirulát, amitől lefutom a maratont, lefogyok mondjuk 10 kilót, jobb lesz a memóriám, stb., mindenhez kitartás, türelem kell. Mikor az első 30 kilométer feletti távot futottam, akkor döbbentem rá, hogy ha komolyan akarok fejlődni, komolyan ki kell lépnem a komfortzónámból.

Az ember, ha van elég akaratereje, hajlamos rá, hogy feszegesse saját határait. Egy maraton után mi lehet még, ami inspirációt jelent?

Beszélgettem valakivel, aki végigjárta az El Caminót, ez nagyon nagy csodának tűnt nekem akkor, és valahol ott volt mindig a fejemben. Mesélte, hogy milyen jó hatással volt rá mind fizikálisan, mind mentálisan. Elolvastam, megnéztem mindent, ami az útról fellelhető. Folyamatosan a gondolataimban volt, meséltem róla sok embernek, hogy majd egyszer én is végigjárom!

Nem tudom, miért, csak azt éreztem, nagyon hív, vár az út! Tavaly januárban eldöntöttem, hogy megvalósítom ezt a tervet, gondoltam, úgyis „nyugger” leszek, és egyéb komoly változásokat is akarok az életemben, pont jó lesz lezárni egy életszakaszt és nyitni egy másikat. Hatalmas volt bennem a vágy. Nekem mindig kellenek a konkrét célok, anélkül nem működök. Azért, hogy ne is keressek később semmilyen kifogást, megvettem a repülőjegyet, aztán a hátizsákot, valamint egy terepfutó cipőt. Megvolt a három legdrágább cucc, így nem volt visszaút.

Megvette a leglényegesebb dolgokat, mi volt a következő lépés?

Aztán elkezdtem készülni, vettem egy-egy zoknit, trikót, mindig valami apróságot, megrendeltem a kulacsot. Összeállítottam a listát, és szépen gyűjtöttem a szoba kellős közepére. Elolvastam néhány könyvet, bár az volt a véleményem, hogy a helyszínen majd mindent megtudok. Néhányszor megpakoltam a hátizsákot 12-15 kg súllyal, és egy-egy hétvégén gyalogoltam 10-15 kilométert, és persze közben rendszeresen futottam.

Már korábban elkezdtem járni Horváth Péter személyi edzőhöz, hogy ne csak a lábam erősödjön, hanem a csípőm és a derekam is. Az út során nagyon nagy hasznát vettem a felkészítésnek. Át akartam élni újra azt az érzést, hogy valamit csak magamnak köszönhetően megcsinálok újra. Tudtam, hogy az az opció számomra nem létezik, hogy feladom! Mint gyermekkorunkban karácsony előtt, számoltam a napokat, hányat kell még aludni?

Aztán végre elindult, és harmincöt nap alatt szépen végiggyalogolt Saint-Jean-Pied-de-Port-ból az óceánig. Egy ilyen hosszú út alatt van ideje gondolkodni, elmélkedni az embernek. Önnek mi járt a fejében?

Már a második nap az járt a fejemben, hogy az út pont olyan, mint az élet. Mondok egy példát: volt, hogy nem vettem észre a jelet, ennek azonnal megfizettem az árát, gyalogoltam plusz 8 kilométert. Az életben ugyanez van: ha valamit nem veszünk észre, nem jól csinálunk, egészen biztosan megfizetjük az árát.

Nem azonnal, lehet, hogy 5 év múlva vagy 10 év múlva, de megfizetjük, az biztos. Ha nincsenek pozitív visszajelzések, elbizonytalanodunk. Mindig szükségünk van pozitív visszajelzésekre arról, hogy jó úton járunk. A tizenvalahanyadik napon éreztem, hogy valami nyomja a sarkam. Estére megnéztem, egy hüvelykujjnyi vérhólyag volt.

Az ember észleli, tudja, hogy meg kellene állni, szétnézni, de nem, csak megyünk tovább. Ebből lett a vérhólyag, másnap pedig a vérhólyagommal együtt kellett továbbmennem. Egy-egy nehezebb nap végén kíváncsisággal telve figyeltem, miként regenerálódik óráról órára a szervezetem. Nagyon érdekes tapasztalás volt. Reggel hatra mindig készen állt az aznapi feladatra.

Mentem emelkedőn szakadó esőben, meredek lejtőn borongós időben, kellemes sík úton égető napsütésben. Melyik a jó út? Nincs jó vagy rossz! Ha esik, fel kell venni az esőkabátot, ha perzsel a nap, sapkát. Ha meredeken emelkedik, előre kell dőlni, ha lejt, nem kell előredőlni, mert elesünk. Alkalmazkodni kell az úthoz, pont úgy, mint egy-egy élethelyzethez.

A hagyomány szerint, aki megérkezik az óceánhoz, rituálisan elégeti az út alatt viselt ruháját.

Nem égettem el semmit, de ennek érdekes a története. Amikor az ember megérkezik az óceánhoz, hihetetlen érzelmi mélységeken és magasságokon megy keresztül másodperceken belül. Az egyik pillanatban zokog, a másikban örül, ez egy nagyon izgalmas állapot. Így ültem ott a kövön, gondolkodtam, hogy mi legyen. Majd megérkezett egy csapat speciális járművekkel, volt köztük mozgássérült, és voltak köztük olyanok is, akik szellemileg nem voltak alkalmasak arra, hogy egyedül végigjárják az utat.

Van ott egy világítótorony, az előtt fotózkodtak, az egyik srác készítette a telefonjával a képeket. Odamentem, mondtam neki, hogy álljon be ő is, majd én csinálok róluk képeket. Ahogy csináltam a képet, elkezdett patakokban folyni a könnyem. Most is alig tudom elmesélni. Odajött a srác, akinek a telefonja nálam volt, és átölelt. Na, akkor elkezdtem zokogni, eszméletlen módon.

Mondták a többiek, hogy nyugodtan sírjak, de ők azért vidámak. Akkor belegondoltam, hogy mit sírdogálok én, mi bajom van nekem? Ha az egész út alatt csak ennyi élmény ért volna, akkor is azt mondom, hogy már ezért megérte. Annyira megható volt, hogy hihetetlen.

Röviden össze tudja foglalni, mit adott önnek lelkileg-fizikailag ez a 35 nap?

Bennem fel sem merült, hogy abbahagyom. Ennek ellenére volt olyan nap, hogy az utolsó 1 kilométert több mint 1 óra alatt tettem meg. Amikor megérkeztem a szállásra, a szállásadó azonnal alám tett egy széket és hozott egy pohár vizet, úgyhogy nem tudom, milyen állapotban lehettem. Ez másnap volt, hogy vérhólyagom lett, tehát sántikáltam, lejtőn lefelé, sziklákon felfelé mentem, ráadásul aznap 40 kilométert tettem meg.

Ott tényleg megtanultam, hogy ha leülök, mi történik? Nem jön közelebb a szállás! Mindegy, milyen lassan, csak haladjak, lépdeljek az utamon. A futásnál szeretem tudni, hány kilométert teszek meg aznap – az úton is tudnom kellett, hogy mi az aznapi cél, és addig, ha négykézláb is, de biztosan elmegyek. Ha jött volna egy taxis, és azt mondja, elvisz, azt válaszoltam volna, hogy köszönöm szépen, nem. Ez az én utam, ezt nekem kell megszenvedni, végigjárni.

Buczó Balázs

[email protected]