Gyermekszerepbe ragadt felnőttek

Mindannyian tudjuk, hogy egyszer el kell szakadni a szülői háztól, bármennyire ragaszkodunk is a családunkhoz, múltunkhoz, az életünknek vannak szakaszai, melynek lépcsőin csak mi tudunk egyre feljebb jutni. Számtalan fiatal van, akik „beleragadtak” a gyermeki szerepbe, gondolatukban sincs az, hogy tovább kellene lépni. De vajon mikor érdemes?

A témáról dr. Szemán-Nagy Anita, a Debreceni Egyetem Pszichológiai Intézet Klinikai és Személyiségpszichológiai Tanszék oktatója beszélt, aki a kor mellett az egzisztenciáról mint fontos feltételről is szót ejtett.

– Törvény szerint az „elszakadás” időpontja a 18 éves kor után lenne, de a korosztály többsége még iskolába jár. A gyerekek többsége nem hatévesen kezdte az iskolát, így tizennyolc évesen még bőven gimnazista. Életmódja, élethelyzete, feladatai gyökeresen nem változnak meg a tizennyolcadik életév betöltésétől. Ebből a szempontból már az érettségi (ahogy a neve is szépen tükrözi) már természetesebb határvonal lehetne, ha mindenképpen egy konkrétumhoz szeretnénk kötni – kezdte felvázolni a hátteret.

Anyagi stabilitás

– Érettségi után a fiatalok vagy dolgozni mennek, vagy felsőoktatásba kerülnek. Ez viszont nem feltétlenül jelent önállóságot, hiszen ha például az egyetemistákat vesszük, akkor gyakran azt látjuk, hogy az alapvető szükségletek kielégítésében gyerekek maradnak. (A szülő fizeti a megélhetési költségeket, a hétvégéket együtt töltik, gyakran egyheti étellel felszerelve érkeznek vissza az egyetemi városba.) Bár az önállóság csírái már ebben az életformában ott vannak. Az elért eredmények, például tanulmányokban, valószínűleg nem korrelálnak azzal, hogy valaki mennyire képes önálló életvezetésre. Az egzisztencia már egyszerűbb megközelítés, hiszen a szülői ház elhagyásának egyik feltétele az anyagi stabilitás is. Azonban mindenképpen meg kell említeni, hogy a fizikai távolság, az egzisztenciális függetlenség még nem jelent szükségszerűen függetlenséget, hiszen a szülőkről való érzelmi leválásnak döntő szerepe van a felnőttségben – fűzte hozzá.

Természetes igény

A szakértő úgy véli, a felnövés folyamán természetes igény a leválás; az, hogy ez mikor jön el, nagyban függ a gyerek és a szülők személyiségétől is. A fiatal abban az esetben képes „elszakadni”, ha már szeretne önálló lenni, és képes is felelősségteljes, hosszú távú döntéseket hozni. – Ha az egyénnek már van stabil párkapcsolata, akkor már gondolhatjuk, megérett ahhoz, hogy a saját útját járja. Az lenne a legideálisabb, ha a leválás szépen fokozatosan alakulnak ki. A szülő barátságosan, szeretettel és támaszt nyújtva engedné el gyermekét. Ez azt jelenti, hogy a háttérben állva olyan bázist nyújtana, ahová a gyerek bármikor visszatérhet, ha szükségét érzi, de a szülő nem erőlteti, hogy felnőtt gyermeke helyett megoldja annak életét – hangsúlyozta.

– Már egészen kis korban megfigyelhetők a különbségek abban, ki mennyire törekszik az autonómiára. De a félelmeknek is fontos szerepük van, hiszen a felnőttség számos kihívást tartogat, ami szorongáskeltő lehet. További fontos tényező az is, milyen a szülők és a fiatal viszonya, illetve hogy a szülő mennyire támogatja gyermeke leválását – mondta.

A szakértő arra is kitért, hogy az együttélésben gyakran nem a pszichológiai, hanem az anyagi tényezők a döntőek. Sokszor látunk kényszerű együttéléseket, amelyek számos feszültség és konfliktus forrásai, különösen, ha a fiatal a párjával kényszerül a szülőkkel együtt élni.

– Ha az anyagi helyzet megengedné, hogy önállósodjanak a fiatalok, de mégsem történik meg, gyakran látjuk azt, hogy valamelyik félnek kényelmetlen lenne a különélés. Például az egyedülálló szülő megélheti úgy, hogy a gyerek kirepülésével végleg egyedül marad, és ezért fokozottan köti gyermekét, vagy a gyermek úgy érzi, hogy önállótlan, vagy egyszerűen csak kényelmes az együttélés, hiszen mindennap teli hűtőre és meleg ételre megy haza, így az önállósággal járó változásokat nem vállalja. Vagy egyszerűen nem készült fel a párkapcsolattal, családalapítással járó változásokra, így az otthonlakással ezt halasztja – nyilatkozta.

A vajas kenyér példája

– A leválásra nem elég a fiatal felnőttkorban felkészülni. Fontos lenne, hogy a gyerekeket minden életkorban dicsérjék az önállóságukért, és bátorítsák őket erre. Amit az életkorának megfelelően meg tud tenni, azt tehesse is meg a gyerek. Csak azért, mert a szülőnek gyorsabban megy, ne kenje meg a vajas kenyeret – csak hogy egy egyszerű kisgyerekkori példát mondjak.

– A gyerekek örömmel élik meg az autonómiatörekvéseik apró sikereit, ezt bátorítsuk! A túl féltő, széltől is óvó szülői magatartás nem tesz jót a felnövésnek, mert azt az érzést kelti, hogy egyedül nem képes a gyerek semmire. Ezzel a gyerek önbizalmát ássa alá a szülő – tette hozzá végül.

- Nagy Emese -