Mosolyogni luxuscikk?

„Reményt adhatsz pár mosollyal, ha másod nincs is, azt add tovább” – énekli Csondor Kata. Eddig is szépnek tartottam az Add tovább című dalt úgy a dallama, mint a mondanivalója miatt. Végül is, ha mást nem is tudunk adni, a mosolyunkkal bármelyik embertársunkat megajándékozhatjuk, jobb kedvre deríthetjük, nem igaz?

A minap távolsági busszal utaztam egyik városból a másikba. Felszálltam és felmutattam a bérletemet – mindezt mosollyal az arcomon. (Aki ismer, tudja, ilyen az alaptermészetem, kiskoromban a szüleim gyakran mosolymanónak becéztek.) Amin meglepődtem, az a sofőr reakciója volt.

Pusztán jó napom volt

– Mi a baj? – kérdezte. – Semmi, csak mutatom a bérletemet – válaszoltam, majd leültem az egyik szabad helyre. Egy órával később, amikor leszálltam a végállomáson, a buszvezető is így tett, hogy egy kicsit kinyújtózzon a hosszú út után. Amikor elhaladtam mellette, illedelmesen elköszöntem, szintén mosolygósan, erre kedvesen utánam szólt: – ne mosolyogj így rám, te lány, mert a végén még félreértem!

Azonnal „megnyugtattam”, hogy semmiféle mögöttes szándék nincs a mosolyom mögött, nem rajta derülök, egyszerűen csak jó napom van, mint általában. Nekem elég, ha süt a nap, sikerül terv szerint elvégezni a teendőimet, de van, hogy kínomban nevetek egy-egy peches szituációban, hiszen mennyivel jobb élvezni a limonádét, mint azon bánkódni, hogy az élet citromot adott!

A rövid beszélgetésünk alatt kiderült, hogy a sofőrként nap mint nap sok(féle) utassal találkozik, többségében komor vagy szomorkás arcokkal, siető, feszült, ideges emberekkel, a derűs mosoly tehát számára „luxuscikk”.

Nem ezen múlik

– Örülök, hogy te más vagy, mint a „többiek”. Feldobtad a napomat, s ezt nagyon köszönöm – búcsúzott, majd ismét elfoglalta (munka)helyét a volán mögött. Tudom, hogy közel sem él mindenki olyan színvonalon, mint én és a szüleim (értsd: nem szórjuk a pénzt, de mindenünk megvan, ami szükséges), de úgy hiszem, a pozitív életszemlélet nem ezen múlik. Mégis, ennyire egyedül lennék az optimizmusommal? Olyannyira, hogy a naponta rengeteg emberrel találkozó buszsofőr meglepődik a mosolyom láttán, és kicsit félreérti azt?

Az én életem sem annyira rózsás, engem is értek, érnek kudarcok, csalódások, veszteségek, megrázkódtatások, lelkileg nemegyszer voltam már a „gödör mélyén”. Hogy mi a titkom? Igyekszem nem hagyni, hogy a múltam árnyéka előttem járjon, s törekszem a legkisebb dolgokban is észrevenni a jót és a szépet. Furcsa, hogy ettől kuriózumnak számítok, nem pedig pusztán normálisnak.

Harman Zsófia