Tizenkilenc szerepben kell naprakésznek lennie Tóth Augusztának

Déva­ványa díszpolgárával, Tóth Auguszta színésznővel a színházi próba után a Magyar Nemzet készített interjút.

Újraindult az élet a Nemzetiben?

Igen, május 25-től Márai Sándor A kassai polgárok című darabját próbáljuk Szabó K. István rendezésében.

A járvány idején hogy tartották a kapcsolatot a közönséggel?

Online verseket, monológokat, meséket adtunk elő.

Nagypénteken különleges tanúságtételt láthattunk öntől és kollégáitól videón. Tizennégy színész jár végig a tizennégy stáción, miközben személyes élményeiket mesélik el, családi drámákról, érzéseikről beszélnek. Ön mit osztott meg a nézőkkel?

A hatodik stáció, a Veronika kendőt nyújt Jézusnak kapcsán arról beszéltem, hogy milyen meghatározó pillanatokat éltem meg eddig. Ilyen volt, amikor megszülettek a gyerekeim, vagy amikor jelen voltam egy szülésnél. Az egyik jó ismerősöm bajba került, én vittem be a kórházba, és mivel az orvos késett, a nővérekkel mi segítettük világra a lányát. Egyszer a férjem nagymamáját, Dédikét látogattuk meg a kórházban, ahol a mellette lévő ágyban egy nála jóval fiatalabb nő feküdt. Remegett, és nagyon halkan vizet kért. Adtam neki inni, megtörölgettem, betakartam. Másnap megkérdeztem Dédikét, hogy hol a hölgy. Azt mondta, nem sokkal azután, hogy elmentem, meghalt. Akkor tudatosult bennem, hogy egy agonizáló embernek segítettem. A halállal már nagyon korán találkoztam, fiatalon vesztettem el a nagyszüleimet, tizennyolc évesen az édesapámat.

Ezeket a tapasztalatait beépíti a szerepeibe?

Valószínűleg. Nem kérdés, hogy minden egyes szerepemnél igyekszem mélyen leásni magamba, és lehántani magamról mindent.

Ebben szab valamilyen határt? Például a partnerrel való viszonyban?

Igen, arra mindig kínosan ügyelek. Nem szeretem kiszolgáltatni magam. De pontosan tudom, hogy a színház – játék. Előfordult, hogy valaki félreértette a próbák alatti helyzetet. Olyankor óvatosan megpróbáltam neki elmondani, hogy ez nem az, aminek látszik. De például a Rocco és fivéreiben, ahol a mosodás hölgyet játszom, akit megerőszakol a fiatal fiú, azt kellett megbeszélnem a huszonéves kollégámmal, hogy muszáj provokálnia engem, különben nem születik meg a jelenet. Abban a pillanatban ne azt nézze, hogy én nála idősebb és tapasztaltabb színésznő vagyok…

…érdemes művész.

Abban a pillanatban az a partner vagyok, akivel együtt kell megdolgoznia minden pillanatért, és közösen létrehozni a jelenetet.

A barátai szintén színészek?

Nem. Kevés igaz barátom van. Hárman a közelemben laknak, ketten külföldön. A férjem barátai lettek az én barátaim is. Óvatos vagyok, a magánéletemet csak nagyon kevesekkel osztom meg, szinte senkivel. A férjemen és a gyerekeimen kívül. A fiunk tizenhat lesz, a lányunk tizennégy. Kamaszkorban nem könnyű a beszélgetés, de törekszünk rá.

A Nemzeti Színházban a Tizenhárom almafa című darabban Mózsi (Szarvas József) feleségét, Rozált alakítja. A trianoni utótörténet Wass Albert művei, illetve korabeli dokumentumszövegek alapján készült. Hogyan éli meg Trianont?

Fájdalmasan érint. A megemlékezéshez kapcsolódva a Nemzeti Színház színészei tizenkét településre trianoni emlékfákat vittek. Mivel Békés megyei vagyok, ezért én a pónyik nevű, ősi erdélyi almafajtát Újszalontán ültettem el a község képviselőivel. Szeretem a magyarságomat, csodálom az anyanyelvemet. Büszke vagyok rá, hogy a határon túl a magyarok még ilyen körülmények között is életben vannak. Hiszek abban, hogy a gyökereket erősíteni, táplálni, óvni kell. Jó lenne, ha jobban figyelnénk egymásra, nemcsak mi, a következő nemzedékek is. Számomra nem kérdés, hogy összetartozunk.

A Hoztam valamit a hegyekből című önálló estjét Mezei Máriáról öt éve telt ház előtt adja elő. Miért szeretik a nézők?

Értékelik, hogy nem akarom utánozni Mezeit. Azt mondják, olyan, mintha megidézném a színésznőt, aminek azért örülök, mert az volt a cél. Miután az igazgatóm, Vidnyánszky Attila megtudta, hogy pályáztam az előadással, befogadta a Nemzeti Színházba. Dávid Zsuzsa rendezővel ketten együtt készítettük a darabot. Mezei Máriával több párhuzam is van az életünkben. Közös bennünk az apánkhoz való furcsa viszonyunk. Szekszárdon születtem, de Dévaványán nőttem fel, ahol édesapám volt az iskola igazgatója. Én is féltem, amikor tizenkilenc évesen fölkerültem Budapestre. Nem is féltem, inkább idegesített a város, a túlpörgetett élet, az idegbaj, amit a pesti emberek már észre se vesznek. Közös még bennünk Mezeivel „a vérrel színezett játék”. Nekem is tét minden előadás. Soha nem szeretném megtudni, hogy milyen rutinból játszani. Az a vég lenne.

Mezeit miért állították félre hét évre?

Mert egy pünkösdi ünnepség alkalmából a templomban felolvasta a Hoztam valamit a hegyekből című írását, melyben a hitéről vall, és a rádió közvetítette. Botrány lett belőle, évekig mellőzték, a Ligetben lépett fel, a Cirkusz sörözőben. Padlót mostam érte a pályámon – mondta Mezei erről az időszakról.

Előfordult hasonló önnel is?

Igen. Az egyik igazgató megsértődött, mert gyerekeket szültem, és lefokozott. A sok főszerep után mellékszerepeket kaptam. Aztán ebből is kilábaltam.

Annyira, hogy ma már szinte le se jön a színpadról. Hány darabban játszik?

Tizenkilenc. Nem mindegyiket játsszuk, de Vidnyánszky Attila valamennyi eddigi előadásunkat repertoáron tartja, és bármikor elővehetjük.

A teljes interjút itt olvashatja el.