Száz éve halt meg az egyik legeredetibb festőgéniusz

Élhette volna a vidéki patikusok nyugodt és kiszámítható életét ­Csontváry Kosztka Tivadar, de egy mennyei hang sugallatára mégis úgy döntött, hogy végigjárja a „naputat”, festőtehetségével pedig a nemzetét szolgálja – idézi fel a festőzseni emlékezetét a Magyar Nemzetben Pataki Tamás írása.

Útja nem volt könnyű: óriási festményei nem arattak sikert, a magyarság gondjaival foglalkozó írásainak hangját pedig elnyomta az első világháború ágyúzaja. Száz éve halt meg, és manapság sincs méltó helyén a magyar festőgéniusz.

Általában szeretik a magyarok Csontváry Kosztka Tivadar művészetét. A 2015-ben, a várbeli Honvéd Főparancsnokság épületében rendezett nagy Csontváry-kiállítást több mint százezren nézték meg. Ilyen szempontból azt is mondhatnánk, hogy az egyik legismertebb magyar festőművész, vagy olyan, ­akihez mindenkit valami személyes érzelem fűz.

Azok pedig, akik csak egy félbolond naivnak tartják a festőnek állt patikust, ilyenkor odaszúrják: géniusz, de csak Magyarországon világhírű.

Ám ez sem volt mindig így. Holnap lesz száz éve, hogy a Tanácsköztársaság idején, 1919. június 20-án meghalt, hozzátartozói eltemették, művészetét pedig sokáig elfeledték. (Közismert, hogy festményeit fuvarosok akarták ­megvenni, hogy ponyvavászonnak használják őket, de Gerlóczy Gedeon építész felvásárolta előlük az egész életművet.) Mi több, Rákosiék 1950-ben kihantolták és az óbudai temető egyik tömegsírjába helyezték át, mert a rokonság nem újította meg a sírbérletet.

A pártállam ízlésének pedig nem felelt meg a furcsa művész, akinek festményei és írásai ­egyaránt istenkereső metafizikát és nemzeti elkötelezettséget sugalmaztak. Gondoljunk csak a Magányos cédrusra, leghíresebb festményére, amely a magányos, meg nem értett géniusz sejtelmes önarcképe, de sokak szerint egyben a magyar nemzet szimbóluma is erős gyökereivel, vastag, sokágú törzsével: méltóság és ezeréves magány.

Az, hogy Csontváry a hatvanas években elkezdődött és a század végére ­beért újrafelfedezése után is félig-meddig a művészet perifériáján van, talán azzal is magyarázható, hogy a nemzete iránt elkötelezett festő, aki istenfélő és családi hagyományai alapján királypárti is volt,

nem kötődött például a mai ­napig agyonsztárolt Nyolcak csoportjához, vagyis azokhoz a festőkhöz, akik mind baloldali elkötelezettségűek voltak, politikai véleményüket pedig a művészetükben is kifejezték, sőt, ez volt az igazi programjuk.

Csontváry nem volt tagja a hasonló művészeti klikkeknek, mindig kívülállónak számított, és mint általában azokat, akik forradalmian újat és eredetit alkottak: lenézték és tehetségét kisebbíteni igyekeztek.

Éppen ezért, aki szereti a művészetét, az nagy kultúrfájdalmat érezhet azért, hogy Csontváry géniusza előtt nem borul le az egész világ. De ha tényleg nem lenne jó, csak a magyarok gondolják annak valami kollektív ámítás miatt, akkor nem térne vissza állandóan az a

jogos kérdés, hogy miért nem lett világhírű? Pláne úgy, hogy az anekdota szerint Picasso is irigykedve dicsérte meg műveit 1949-ben, amikor bejárta párizsi kiállítását, az 1958-as brüsszeli világkiállításon pedig Csontváry szerepel­tetése volt a feltétele Magyarország puszta jelenlétének.

Kádárék kényszerűségből megengedték, hogy kivigyék a Sétalovaglás a tengerparton című művét, amely Van Gogh és Paul Gauguin képe között függött. Azonban Csontváry hírnevén ez sajnos mit sem változtatott.

Romváry Ferenc művészettörténész szerint, aki rengeteget tett a Csontváry-életmű elismertetéséért és megóvásáért, ennek az az oka, hogy a festő munkái nagyrészt állami tulajdonban vannak, így nincsenek jelen a nemzetközi műtárgypiacon.

Tehát hiába ér Magyarországon 250 millió forintot egy Csontváry-kép, ha a nemzetközi piacon egy Van Gogh-művet százmillió dollárért adnak el, és ez utóbbira mindenki felkapja a fejét.

Az eddig sem volt titok, hogy a pénzbeli érték a világhír fokmérője, mindez annak tudtában válik érdekesebbé, hogy Csontváry egyetlen képét sem adta el soha.

Küldetéstudata miatt műveit a nemzetének szánta ajándékul, ezért esze ágában sem volt pénzre váltani különös talentumát. Valószínű, hogy tényleg elhitte a saját legendáját, ahogyan azt is, hogy túlszárnyalta Raffaellót meg az egész világot, munkáival pedig valami páratlan kincset adhat a magyarságnak, az isteni ihletettségű művészetet és a napút színeit.

De Csontváry Kosztka Tivadar nem volt félig, sem egészen őrült – ezt Czeizel Endre orvos genetikus is hangsúlyozta a vizsgálatában –, hiszen nagy utazásai­ra, festőfelszereléseire olyan higgadtan és megfontoltan gyűjtötte a pénzt, mint bármelyik szepesi mintapolgár, erre pedig a skizofrén emberek nem képesek. Csontváry legendává tette saját személyét, és valljuk be, ez kevés művésznek sikerült olyan elegánsan és szellemesen, mint neki.

Sok kritikusa ­mindmáig naiv festőnek fokozza le, pedig tanulmányrajzai bizonyítják, hogy képes volt fényképszerűen lerajzolni a külvilágot, ráadásul Hollósy Simon tanítványa volt Münchenben. Csontváry nem volt bolond, de hóbortos és különc, aki szokatlan életvitelével, gondolataival és festményeivel legendát gyártott magából.

Festményeiből és gondolataiból szervesen rajzolódik ki a „napút”, amit egész életében keresett és megfestett, s ami a tátrai vízeséstől elvezet a mostari hídon át, a taorminai görög színház romjain túl egészen Baalbekig. Csontváry, amikor a kairói alkonyatban megtalálta a napút színeit, felfedezéséről rögtön telegrafált a magyar kultuszminiszté­riumnak.

Ez a kis epizód pedig többet elárul személyiségéről és elkötelezettségéről, mint bármely részletes elemzés. Csontváry Kosztka Tivadar ­géniusz volt és nekünk alkotott. Mindez a sors kivételes adománya.

Kosztka Mihály Tivadar 1853. július 5-én született római katolikusként Kisszebenben, ahol édesapjának patikája volt. [A Kosztka családba tartozott Kostka Szaniszló (­1550–1568) lengyel látomásos jezsuita szent is.] 1876-ban gyógyszerészi oklevelet szerzett. 1880. október 31-én, Iglón, 27 éves korában történt az életét meghatározó nagy esemény, melynek hatására eldöntötte, hogy festő lesz. 1900-tól használta a Csontváry művésznevet, 1902 körül festette meg első festményét, az 1909-es Tengerparti sétalovaglással pedig befejezte a pályáját. Utána írással foglalkozott, a tehetségek kibontakoztatásáról és a magyar társadalom megmentéséről értekezett.

Borítókép:

Csontváry Kosztka Tivadar Öreg halász című festménye a miskolci Herman Ottó Múzeumban 2017. január 24-én.

MTI Fotó: Vajda János