Hofi Ildikó: boldogan szültem volna Gézának egy fiút

A te életed két részre oszlik: a Hofi Géza előtti és a megismerkedésetek utáni korszakra. Hogy éltél addig, 38 éves korodig?

Erről soha nem szoktam beszélni. Zalaegerszegen születtem, aztán Nyíregyházán kaptak munkát a szüleim. Hatalmas, csodás szerelemben éltek, később, iskoláskoromban csak néztem, milyen sok a válás az osztálytársaim családjában. Az a miliő, ami nálunk volt, ritkaságszámba ment. A nagyszülők, a szüleim testvérei, az unokatestvérek, a barátok mind-mind körülöttünk voltak. Soha nem fordult elő, hogy tíznél kevesebben ültük volna körül az asztalt. Hatalmas fazekakban főtt az étel, ha nyáron Nagykállón voltam a nagymamánál.

Hogy érezted magad abban a falusias környezetben?

Egyke vagyok, és én voltam a legkisebb a rokongyerekek között. Csak szeretetet, odafigyelést kaptam, hiszen rám mindenki vigyázott. Fáról szedtük a napsütötte forró őszibarackot, ahogy ettük, a könyökünkig csorgott a leve, ládákba gyűjtöttük az almát… Csodás volt!

A szüleid elkényeztették az egy szem lányukat?

Jogász édesapám és kórházi főkönyvelő édesanyám persze, hogy nagyon szeretett. Nagyon jó volt a szüleim gyerekének lenni. Másodikos koromban már zsebpénzt kaptam! Egyszer előfordult, hogy adtak két forintot takarékbélyegre, én meg cukrot vettem rajta az osztálytársaimnak. Egy szemet hagytam édesanyámnak, napközben néha meg-megnyalogattam, aztán megkapta a mama, amennyi maradt belőle. Meghatódott. Apukám nem! Amikor megtudta, miből vettem a cukrot, lekevert egy jó nagy pofont.

Jó tanuló voltál?

Nem voltam éltanuló, az érettségin egy irreális matematika négyessel segítettek át, mert másképp nem jelentkezhettem volna egyetemre. De az iskolát imádtam: általánosban is, gimnáziumban is úgy éreztem magam, mint aki otthon van. Színjátszó körbe jártam, anyu, apu besegített, jelmezeket varrtunk. Később jöttek a prózamondó versenyek, száztagú énekkarunk volt és ragyogó tanáraink.

Nem vették fel a jogi karra

Milyen egyetemre jelentkeztél?

Az ELTE jogi karára. Nem vettek fel, így az Államigazgatási Főiskolára jutottam be, amit el is végeztem. Még főiskolásként férjhez mentem, a lányom apja az Állami Biztosító igazgatóhelyettese volt, nagy esküvőt rendeztünk a Jáki kápolnában. Anya meg apa úgy érezték magukat, mint egy elegáns temetésen: elvitték az egy szem lányukat. Az apósom és az anyósom imádott, mindig az én pártomat fogták.

Akárhogy is nézzük, te bizony még férjnél voltál, amikor egy szerencsés téves kapcsolás összekötött – egyelőre csak telefonon – Hofi Gézával.

A házasságom már a végét járta. És nem szégyellem, hogy amikor Géza még aznap estére meghívott a színházba, én kezdeményeztem, én mondtam, hogy fogja meg a kezem, sőt azt is, hogy üljön le mellém, és nézzük együtt az előadást.

De hát Hofinak fel kellett menni a színpadra, az ő önálló estjére voltál hivatalos!

Nézett is rám a gyönyörű barna szemével. De én arra is képes voltam, hogy otthon voltunk, átmentem a tévészobába, és bekiabáltam, hogy „Gyere gyorsan, Géza: Hofi van a tévében!” Mosolyogva vette tudomásul ezeket a dolgokat.

Téged lenyűgözött a személyisége, a humora, a szeme, az, hogy tudtatok beszélgetni. Őt mi fogta meg benned?

Olyanok voltunk együtt, mintha egy családból jöttünk volna. Minden, ami történt, olyan természetes volt... Próbált hozzám fiatalodni; húsz év volt köztünk. Színházban voltunk, amikor a mögöttünk ülők rákezdték: „Drága művész úr, de örülünk! És milyen gyönyörű a lánya!” Akkor kezdtem kontyot viselni, hogy idősebbnek tűnjek.

Hogyan fogadta a családod Hofi Gézát, aki majdhogynem az apád lehetett volna?

Nálunk otthon volt a humor, nagyokat nevettünk mindenen, viccet csináltunk kisebb és nagyobb dolgokból. Rohantam haza, ugrottam a papa nyakába, de úgy, hogy mehetett a fogorvoshoz, letört a foga. Édesanyám sajnos agyvérzést kapott és meghalt, amikor 22 éves voltam.

Apám 1932-ben született, Géza 1936-ban – sokáig nem mertem bemutatni a páromat. Géza addig noszogatott, míg hazatelefonáltam, hogy megyek látogatóba, viszek magammal valakit.

Édesapám ide-oda lépegetett a kertkapuban, hogy jól látja-e, ki a vendég. Aztán nyílt a kapu, egymás nyakába borultak, attól kezdve imádták egymást. Búcsúzásnál puszi-puszi, és Géza azt mondta apámnak: „Köszönöm neked Ildit!”Megszületett a Hofi naplója

Hét évig voltatok együtt, de csak két évig házasságban. Miért?

A fiatal lányok fehér ruhás szertartásról álmodoznak, az nekem megvolt. Géza mondogatta, hogy „Ildike, csináljunk egy szép esküvőt!”, de én nem nagyon szorgalmaztam. Olyan jól megvoltunk, bennem nagyon nagy volt a bizalom iránta. Amikor azt kérdezgették, miért nem vesz el, az volt a válasz, hogy „Mert az Ildi még nem kérte meg a kezemet!” Na, ugyanilyen stílusban megkértem. Titokban szervezte meg az esküvőt, szinte csak ketten voltunk ott. Kaptam egy briliánsokkal kirakott gyűrűt – én meg az édesapja karikagyűrűjét húztam az ujjára Kaszópusztán, egy vadászat alkalmával.

Hogyan éltetek, amikor kettesben voltatok az Anker közi lakásban?

Mindenre volt valami humoros válasza. Nincs türelmem a kupakokhoz, Géza magában mondogatta, hogy „Van nekem egy kis feleségem, aki se a fogpasztára, se a mustárra, semmire nem csavarja vissza a kupakot...”, és visszacsavarta. Vitatkozott a tévével. Nekem mindenben segített, a húsleveshez nagy örömmel vagdalta a zöldséget. Ha elmentünk otthonról, idegen helyen feszélyezve érezte magát. „Na, felveszem az inkognitót!”, mondta, és napszemüvegben, sapkában indult el. Ha akár otthon, akár a színházban magába roskadva láttam, eleinte megijedtem, kérdezgettem, mi a baj. „Dolgozom, Ildike” – mondta. Fejben írta a jeleneteit, nem jegyezte le a poénokat. Csodálatos ember volt.

Ketten voltatok egymásnak, a nap és az éjszaka minden percében. Sosem vágytatok másra?

Boldogan szültem volna neki egy fiút, akinek olyan ragyogó barna szeme van, mint neki. Beszéltünk is róla, de Géza azt mondta, hogy az ember vagy apa vagy Hofi.

Élsz a közös lakásotokban, az emlékek között, amelyekből most újabb könyv született, a Hofi naplója – sok képpel, visszaemlékezéssel, eredeti Hofi-rajzokkal.

Nem akarok új életet, új lakást, új bútorokat. Itt Gézával vagyok. Csodás életünk volt: amit ő csinált, az nekem volt jó, amit én, az neki. Számomra öröm az ő dolgaival foglalkozni, könyvet előkészíteni, sőt most jött ki egy Best of Hofi lemez is. Nekem hol cirógatja a lelkemet, ami előkerül, hol elsírom magam. Kimegyek a temetőbe, viszek neki virágot, „Szia, Géza!”, mondom, és elmesélem, mi van éppen. Nekem ez a boldogság.