Nézőpont: Segítenék, de kinek?

Tudom, nem vagyok egyedül ebbéli gondommal, hogy bármennyire is szeretnék segíteni akár egyénileg, akár összefogva valakivel, valakikkel leszakadt, elszegényedett, nyomorúságban élő embertársaimnak, csak nagyon nehezen tudom megtenni. Kovács Zsolt jegyzete. Pedig vannak szép számmal és egyre többen – sajnos. Például hiába nem lehet kéregetni Debrecen belvárosában, teszik. Nem is kevesen. Aztán ott vannak az eredendően szegénységben leledző, vagy éppen az elmúlt években oly mértékben elszegényedett családok, hogy sem áram-, sem gáz-, sem vízdíjat nem tudnak fizetni. Ráadásul sok gyermek, közülük nem egy beteges – gyógyszerek nélkül, ki tudja, mi lenne velük. Házaik omladozóban, düledezőben. Fűteni eddig nem kellett, ám akár napokon belül biztosan be kell gyújtani a kályhába. De mivel fűtsenek? Napi megélhetési gondok: mit egyen, mit vegyen fel, és hogyan óvja lakát az időjárástól?

Kellene tehát a segítség, ám bizonytalan vagyok abban, hogy az jó helyre megy-e. Ha adok egy-kétszáz forintot a koldulónak, biztosan kenyeret és tejet vesz-e a pénzen? Nem bor és cigaretta lesz-e az összekéregetett forintokból? A problémán – ami szerintem csak nekem az – inkább úgy enyhítek, hogy felajánlom a kéregetőnek, inkább veszek neki kenyeret és felvágottat. Félsiker. Van, aki kitart a pénz mellett. Innentől kezdve tudom, nem kajára kell a pénz, tehát nem kap. Családok. Ez bonyolultabb történet, mert tapasztalatom, hogy ahol nagy a nyomor, ott sok esetben valami hibázik az életvitelben. Nem kicsit. Ital, cigaretta persze napi szükséglete a szülőknek, és ennek megfelelően rendezik be a család költségvetését, aminek fő forrása a segély, a támogatás. Mert munka, az nincs. Ám ha akad, az sem a jólfizetős fajtából, amit előbb-utóbb otthagynak, vagy a dolgozó munkához való hozzá(nem)állását elégeli meg a munkaadó. Így hát marad az otthonlét, a cigarettázással összekapcsolt ácsorgás, no meg a kifogyhatatlan panaszkodás. Rajtuk nem lehet segíteni pénzgyűjtéssel, adománnyal, élelmiszer-csomagokkal. Azaz csak ha válsághelyzetbe kerülnek. Akkor viszont kötelességünk.

Már nemegyszer feltettem magamban a kérdést, hogy mennyit kell szenvedni, nélkülözni egy embernek, családnak ahhoz, hogy akár egy kósza gondolatként bevillanjon az illető, a családfenntartó agyába: sorsa jobbra fordulásáért valamit, valamin változtatnia kellene az életében. Meggyőződésem: ha legalább nem alkoholizálna, kevesebbet dohányozna, amellett, hogy élelemre és ruhára több pénz jutna, sokaknak idővel új segélycsatornák nyílnának meg. Ez azonban megugorhatatlan magasságnak tűnik – és egyre több embernek.

Kovács Zsolt

[email protected]