A nagy négyes a nyári színházi estéken Debrecenben

Debrecen - A nagy négyes - az egyik pillanatban a humoré volt a főszerep, a másikban a drámáé. Keserédes, ugyanakkor szórakoztató előadással folytatódott a nyári színházi esték programja, melyen az Oscar-díjas forgatókönyvíró, Ronald Harwood A nagy négyes című komédiáját láthatta a debreceni közönség Gálffi László rendezésében.

Szétverte értük a színházat

„Egy kút csak fölülről kap fényt. Az öregség csak a múltból. Az öregek, mint azok a szegény kisgyerekek, akiknek csak egy képeskönyvük van, mindig ugyanazokat a lapokat forgatják” – mondta Örkény István, s Ronald Harwood A nagy négyesének hősei is leginkább és legszívesebben a régi emlékeiknek élnek, amikor néhány évtizede a közönség még szétverte értük a színházat. Az egykori alt, a bariton, a szoprán és a tenor – azaz Verdi idén épp 160 éve komponált Rigolettójának nagy kvartettje – újra egymásra talál. Na, nem a színpadon, hanem egy művészotthonban, ahol megfáradt, kissé szenilissé vált nyugdíjasként nap mint nap tükröt állítanak egymásnak. Reggie (Szacsvay László) – volt felesége, Jean (Váry Éva) váratlan felbukkanásáig életrajzát írja, a hajdani alt, Cissy (Molnár Piroska) az otthon „izzadt testű”, fiatal kertésze után koslat, miközben őt hajlott hátú, pocakos pályatársa, Wilfred (Benedek Miklós) ostromolja hevesen, már amilyen hevesen ebben a korban még lehet. 

Rigoletto meteoritjai

Négyen összesen négyszáztíz évesek, s a valaha sokak által csodált hangjuk, irigyelt termetük, hitük, önbecsülésük már a múlté, számukra csak a kétségekkel teli, keserédes nosztalgiázás maradt. Ám egy közös – valójában tét nélküli - fellépés lehetősége lázba hozza őket, s újra összeáll a nagy csapat. S hiába tudjuk, hogy gyakorlatilag nincs reális esélye annak, hogy a végkifejlet ne csúfos bukásba, illúzióromboló önmeghasonlásba torkolljon, szívből drukkolunk e négy kopott jelmezbe öltözött embernek, hogy még egyszer átéljék a csodát. Az öregedéssel való szembesüléssel, ugyanakkor a soha szűnni nem akaró művészetszeretetről szól tehát az Oscar-díjas forgatókönyvíró darabja, illetőleg arról, hogy meddig lehet fénylő csillag egy operaénekes, s mikor válik meteorittá. 

Nevettetni vagy meghatni?

Míg Giuseppe Verdi a velencei operaház felkérésére írta klasszikussá vált művét, addig Gálffi László az Orlay Produkciós Iroda kívánságának tett eleget, amikor elvállalta a most bemutatott komédia rendezését. „A művészetnek semmi értelme, ha nem kelt érzelmeket – hangzik el többször az előadás során e wagneri aforizma, melyet a látottak fényében nagyon is komolyan vett a rendező és persze a kiválóbbnál kiválóbb színészek. Gálffinak valójában nem sok tennivalója akadt, hiszen kapott egy kellő hatásmechanizmussal felépített, nyelvileg jól megírt szöveget, mellé négy nagyágyút, négy közkedvelt sztárművész személyében. 

Felemás végeredmény

Mindezek ellenére a végeredmény felemásra sikerült, a játékidő két órája alatt nem derült ki egyértelműen a rendezői szándék: nevettetni, vagy meghatni akar bennünket. Bár ez nem feltétlen az ő hibájából fakad, hiszen ezt maga a szerző sem döntötte el – érzésem szerint - egyértelműen. Az ünnepelt egykori díva, Jean váratlan felbukkanásával új, az eddigihez nem feltétlen passzoló lírai színezettel gyarapodott a darab. S ezt a fura helyzetet senki sem tudta igazán kezelni; hiszen míg az egyik pillanatban a humoré volt a főszerep, a másikban a drámáé. Ennek köszönhetően voltak kisebb-nagyobb színvonalbeli egyenetlenségek az előadás során, mégis összességében egy szerethető, nézhető produkció született.

Hassó Adrienn

[email protected]

Díjak és elismerések a Csokonai Színház művészeinek