Oblom-off: Egy outsider drámája

Az előadást Andrzej Bubien

rendezte, a főszerepet Trill

Zsolt játssza. A produkció az

idei – a hét végén

befejeződött – POSZT

(Pécsi Országos Színházi

Találkozó) versenyprogramjában a

közönségzsűri

díját, Trill Zsolt pedig

a MASZK színészegyesület

legjobb férfi főszereplőnek

járó elismerését nyerte

el.

Éppen százötven éve jelent

meg Ivan Goncsarov Oblomov

című regénye, melyet a

kortárs orosz színház egyik

emblematikus személyisége, Mihail Ugarov

író-rendező dolgozott át

színdarabbá.

A címszereplő neve az orosz

közgondolkodásban a semmittevés

szimbólumaként rögzült. Az

eredeti mű és az adaptáció is

a XIX. századi orosz irodalom egyik

alaptémájának, a „felesleges

ember” típusának

újraértelmezése.

 Az első ilyen

beállítottságú

hőstől, Puskin

Anyeginjétől számítva

számos írót

Csehovtól Lermontovon

keresztül Turgenyevig

foglalkoztatott a meg nem értett, jobb sorsra

érdemes, cselekvésképtelen

értelmiségi ember problematikája.

Ugorov Oblomovja, mintha

Diogenészből, Don

Quijote-ból, Miskin hercegből

volna összegyúrva, meglehetősen gyenge

idegzetű, álmodozó, ugyanakkor

művelt, és határozott

véleménye van az

értékvesztett világról, s

különcnek tűnő viselkedése,

inaktivitása valamiféle tiltakozás

az általa tartalmatlannak, felszínesnek

tartott percemberek rohanó

életvitelével szemben.

Ilja Iljics (Trill

Zsolt) egy kicsit infantilis, meg persze

hipochonder, azt mondja: „bal oldalt

fázom, jobb oldalt melegem van”. De

agorafóbiája is van, hiszen nincs se

kedve, se bátorsága kimozdulni

házából, fél a zajos

utcáktól, a nyüzsgő

sokaságtól.

A városban, ahol a hozzá lustult

szolgájával, Zaharral

(Bakota Árpád) él, nem

találja a helyét, képtelen

beilleszkedni a pénz után

„futkorászók”

társaságába, ezért

inkább kivonul a társadalomból

– vállalva ezzel a magányt, a

megvetést –, s bezárkózik

szobájába, szeretett könyvei

közé.

Ebből a nihilből gyerekkori

barátjának, Stolznak

(Tóth László) váratlan

érkezése mozdítja ki, aki

energikus temperamentumával Oblomov

tökéletes ellentéte. S miután

a rég látott vendég bemutatja Ilja

Iljicsnek a szépséges

Olgát (Szűcs Kata), egy

ideig úgy tűnik, „megtört az

átok”, ugyanis az addigi céltalan,

sivár életébe betört a

szerelem.

S e hirtelen rátörő intenzív

érzés hatására

Oblomov olyan metamorfózison

megy át egyik percről, a másikra,

hogy szinte nem lehet ráismerni. Még

elmaradhatatlan köntösétől

– mely nála nem egy egyszerű

ruhadarab, hiszen számára ez

nyújtja anyja szoknyája helyett a

biztonságot, s elszigeteli a

külvilágtól, így a

házikabát a rá olyannyira

jellemző passzív magatartás

megtestesítőjévé válik

– is megválik a lány

kedvéért.

Javarészt kishitűsége miatt azonban

hamar véget vet a – szárnyait

épp hogy csak nyitogató –

kapcsolatnak. Mivel az ember nem menekülhet sorsa

elől, még a szerelem sem elég, hogy

megmentse önmagától, saját

korlátaitól, megrögzött

szokásaitól.

„Nem adhatok mást, csak mi

lényegem” – szól a luciferi

idézet, melyet akár Oblomov is mondhatna,

hiszen ő sem tudott kibújni a

bőréből. (Madách ugyanabban az

évben, 1859-ben kezdett hozzá

főműve, Az ember tragédiája

megírásába, amikor Goncsarov

végzett az Oblomovval.)

A köntös így rövidesen

visszatér az életébe, ám

ekkor már kényszerzubbonyként,

megfosztva őt újra a cselekvés, az

élethelyzetén való

változtatás

lehetőségétől. S hiába

veszi el később cselédjét,

Agafja Psenyicinát (Györgyi Anna), a

végzet utoléri: gutaütést

kap.

A színpadon lepusztult szobabelső, melyben

néhány gipszfej hever szanaszét,

mellettük, mögöttük

Sztálin-csizma,

Napóleon-torzó, egy félbe

vágott ló, na meg persze könyvek

mindenütt. Az asztalon és a

földön, mint a tudás kövei.

Ez a különböző méretű

kötetekkel kikövezett út vezet a

TOTUSZHOZ. A teljességre törekvő

emberhez, aki nem képes élni, mivel nem

erre az életre való. A

játéktér kialakítása

(Anita Bojarska) ötletes, a díszlet

központi eleme a szoba a szobában, azaz

Ilja Iljics asztal alatti birodalma. Magába

zárkózó, izolált

világába – Adrzej

Bubien ambiciózus rendezése,

Piotr Salaber ihletett zenéje, illetve a

színház táncosainak dinamikus

mozgása jóvoltából –

időről időre betör a

külvilág zaja, és látjuk,

hogy az emberek rohannak, dolgoznak, szeretkeznek,

egyedül Oblomovnál állt meg az

idő.

Az előadás legszebb jelenete Olga és

Ilja Iljics találkozása. Zseniális

rendezői bravúr volt a hősnő

lekettőzése: miközben

Szűcs Kata „csak”

eljátssza, addig Kriszta Kinga csilingelő

hangján el is énekli Bellini

Normájának híres

áriáját, s Oblomov (Trill Zsolt)

megbabonázva nézi hol az egyiket, hol a

másikat, mintha délibábot

látna.

Sok esetben a főszereplő

kiválasztásával el is dől az

előadás sorsa, itt sem történt

ez másképp. Trill

Zsoltnak minden testrésze

külön játszik, hiszen nála a

fizikai kifejezőeszközök legalább

olyan hangsúlyosak, mint a verbálisak, s

ebben az előadásban most mindent megmutat,

amit csak tud.

A tőle látott összes eddigi karakter

ötvöződik Oblomov

figurájában. Összeszedett,

precízen kidolgozott játéka

egyértelműen igazolja: a szerep

telitalálat volt számára. Ilyen

volumenű színész mellett – aki

Ilja Iljics alakjának,

egyéniségének

megformálásában szintén a

tökéletességre, a teljességre

törekedett – nehéz helyzetben

lehettek a játszótársak.

A magasra helyezett lécet azonban

többé-kevésbé mindenki

átvitte. Hozzájárultak ehhez

Bubien vélhetően kemény lelki

és fizikai „edzései”, pontos

instrukciói, pontról pontig

végiggondolt rendezése.

E sorok írójának két

ízben volt szerencséje látni a

darabot, illetve megtapasztalni azt, hogy az

érdeklődés a nézők

részéről napról napra

csökken. A debreceni közönség,

egyelőre úgy tűnik, nem tudja, vagy

talán nem is akarja értékelni az

újdonságokat, pedig ezúttal

valóban értékes és

felemelő előadás született.

– Hassó Adrienn –