Nézőpont: Nem éltek hiába

Ha az ember elér egy bizonyos kort, óhatatlanul, egyre többször gondol az elmúlásra. Az elsők között lapozza fel a gyászhíreket: ki távozott el a barátai, ismerősei köréből. Mert sehogy sincs jól kitalálva ez a dolog. Élünk és meghalunk… De miért? Dankó Mihály írása.

Az örök kérdés, az örök rejtély. Szerintem, ahogy az első ember, mely tudatára ébredt ennek a csodának és fájdalomnak, azóta kutatja az okot, az okozatokat. Sok mindent hívott támaszul, hogy legyőzze félelmét. Vallások, eszmék, dogmák, tudományok nyújtanak utat, segít a hit, de egy tény, aki elment, tovább már csak az emlékezetünkben, a szívünkben él. A fájdalom, a gyötrelem különösen akkor erős, ha közvetlen hozzátartozónktól kell végső búcsút venni. Mi itt maradunk. Hitetlenkedünk, hogy ez megtörténhet. Emlékeket idézünk, s összeszoruló szívvel jutnak eszünkbe az együtt töltött évek, s ott motoszkál lelkünk mélyén a kérdés: mindent megtettünk? Melyik kívánságát lehetett volna még teljesíteni, vagy nem bántottuk-e meg egy-egy rosszul megfogalmazott szóval? Mert lehet a gyermek, vagy az édesanya, édesapa is akárhány éves, vagy elengedhetik egymás kezét akármikor, a kötelék elszakíthatatlan. De hasonló az érzés bármelyik szeretteink elvesztésénél? Mi segít? A méltó gyász mellett, a tőlük tanultak megerősítése, azon értékek elraktározása, amit adományoztak nekünk, mert így kaphat bizonyságot: nem éltek hiába! Amíg létezünk, mindig itt lesznek velünk, ha nem is fizikai valóságukban, de segítenek lélekben, megóvnak, irányt mutatnak, erőt adnak, hogy méltók legyünk mi is a végső megmérettetésnél.

S ha rohanunk is, ha agyunkat, szívünket bénítják is a hétköznapi gondok, legalább ilyenkor október végén álljunk meg egy sóhajra, egy fohászra. A virág, a gyertyák apró lángja idézze meg a sírban nyugvót. S jusson eszünkbe, mi a dolgunk, mit kell másként tenni, hogy az utunkon felemelt fejjel végig tudjunk menni, mert a gránit sírkövek is elporladnak egyszer.

Dankó Mihály