2013.02.20. 11:07
Képernyő: Perzselő szenvedélyek
Régóta várok már erre az élményre. Erre az izmos, erre az érzékeket megmozgató teleregényre, amelyikben a szenvedélyek lángjai lobognak, s azok fényénél és lelki tűzvészénél nemcsak a hősök arcéle, de a környezet térképvonalai is kirajzolódnak - Boda István jegyzete.
Régóta várok már erre az élményre. Erre az izmos, erre az érzékeket megmozgató teleregényre, amelyikben a szenvedélyek lángjai lobognak, s azok fényénél és lelki tűzvészénél nemcsak a hősök arcéle, de a környezet térképvonalai is kirajzolódnak - Boda István jegyzete.Kolumbiai a szappanopera s a „magyar egy” most úgy kínálja fel nézőinek, mint ritka csemegét, egzotikus déligyümölcsöt. Az az együgyű indulat és gyöngédség, ami ebben a folytatásosban össze van gyúrva, hát az a latin-amerikai szakácsművészet népi remeke. Az alapanyag igazi biotermék, saját kiskertjük zöldsége és fűszere úgy paskolván ki belőlük a végeredményt, mint Rachel a Jóbarátokban, mikor konyha-remeke csak azt a kis félreértést hordozta, hogy két lap összeragadt a receptkönyvben. S a csemegének szánt édességbe afféle húsajánlat is bekerült, a maga vad ízvilágával hökkentve meg a fogyasztókat.
Senki sem róhatja fel a közszolgálatinak, ha a fajsúlyos műsorözön közepette olykor egy-egy ilyen újdonsággal kedveskedik mint „A szenvedélyek lángjai” című tévéeposz. Mert például két nekihevült politikus szócsatája és véleménykülönbségük egymást minősítő jelzői közben eme „ajándékkosár” mégis csak „idegnyugtató felhőjáték”, miközben halljuk, hogy pocskondiázásuk ravasz bája legtöbbször efféle gyanúban csattan: „mert hegyvidéknek ott a szennyes”. Amit verbálisan felemlegetnek, ha konkrétan nem is akarják kiteregetni. Hát hogyne csalna mosolyt az arcunkra ez a filléres dáridó, amely hóbortos és hangzavaros, mint egy népes verébfészek, s még a tragédia is inkább mosolyt, mintsem részvétet fakaszt.
Ritka alkotói bravúr, amikor a két reményteljes főhős már az elején beadja a kulcsot. Még rá sem hangolódtunk szerelmük titkos rejtelmeire, a balsor máris véget vet a boldogságuk kiteljesedésének. Kár, hisz hihetetlenül jól mutattak egymás mellett. A lányka még éppen, hogy csak bimbóba fordult, s ahogy a népi irónia mondja, a beporzáson már át is esett. Állapotos, gyereket vár, vagy nyelvünk pontos bravúrja szerint terhes a lelkem, innen még a tizenheten.
A néző igencsak meghökken, mikor a csínytevő dalia megjelenik, s bár öregember nem vén ember, ő ugyancsak „Hó-apóra” húz. Arcszőrzete – bajusz, körszakáll – fehér, mint a dérverte mező. Igaz, két ekkora távolság közt legrövidebb egyenes a szerelem, ám ennyi korkülönbség azonnal igencsak magában hordja az otromba humort, a szóbeszédre joggal okot adó kajánságot. S okkal, hisz a rozzant hősszerelmesről kiderül, hogy a három lánya közül a legfiatalabb is túlkoros édes babájához képest. Ám mit tegyenek, ha a láng olthatatlanul lobog bennük.
Kis megesettünk persze nincs könnyű helyzetben. Van három szálkás testőr, akik úgy vigyázzák, mint cerberus, azt a bizonyos bejáratot. Persze olaszos hevük és lármájuk már csak utólag villogtatja az indulatot, ami ez esetben is legfeljebb annyit ér, mint halottnak a csók. Viszont tartósítja szenvedélyüket, s a tragédia bekövetkezte után szent fogadalmuk, hogy halott húguknak igazságot szolgáltatnak. Pontosabban az emlékének, merthogy sejtésük és meggyőződésük szerint haláláért valaki felelős.
És a balladás izgalom innen és ezzel kezdődik. S bár nem nehéz megjósolni a végkifejletet, a lángoló szenvedélyek csak ezután csapnak még magasra. A három fivér, kiket a szegénysors edzett karakteresre – minden bizonnyal valamilyen érzelmi viszonyba kerülnek majd a három nővérrel, akik, ha a sors kegyes, nagynénjeik lettek volna apjuk megkésett gyümölcsének. Így viszont az övék az esély, hogy velük teljesedjék ki az a jövő, ami a hozzájuk oly közeli furcsa párnak nem adatott meg. Mert ezek a latin-amerikai népi románcok nem tanulság nélküliek. Van valamilyen szürrealisztikusan mesei bennük, olyan vágyat és gazdag erotikát hordoznak, ami García Márquez „Száz év magány”-ában emelkedik világirodalmi rangra.
Szóval, kedves olvasó, ha van némi ideje, ne fossza meg magát attól az élvezettől, amit ez a plebejusi történet ígér. Jobban szórakoztat, mint egy kabaré, s drámai akcentusa meg éppen a nagy sikerek önkéntelen paródiája. Minden azért olyan fergetegesen nevetséges, merthogy halálkomolyan csinálják az egészet. Mint a Fásy-mulatóban.