Születésnap - Horváth Zoltán hetvenöt éves

Budapest, 2012. március 11., vasárnap (MTI) - A véletlennek, illetve a nemzetközi vívó-versenynaptárnak köszönhetően Horváth Zoltán olimpiai és világbajnok kardvívó alig több mint egy héttel a budapesti Gerevich-Kovács-Kárpáti férfi kard Grand Prix-viadal után, hétfőn ünnepli 75. születésnapját.Az egykori klasszis vívó számára ez jó apropó arra, hogy kérdezés nélkül mondja el véleményét a sportág jelenlegi állapotáról.

"Ma csak Gerevich Aladár, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf emlékét őrzi verseny, holott nem csupán ők nevezhetők a "legnagyobbaknak", hanem Berczelly Tibor és Rajcsányi László is. Vagyis a magyar kardvívásnak nem három óriása volt, hiszen több olimpiát is nyertek együtt, ám Rajcsányi és Berczelly az 1956-os események miatt kegyvesztett lett... A nemzedékváltás nem sikerült, nem gondolták át az illetékesek a fiatalok csapatba építését: Gerevich Aladár az 1960-as olimpián már 50 éves volt, Kovács Pál pedig 48! Aztán meg olyan irtást végeztek, mintha öles fákat vágtak volna ki. Talán rá lehetett volna bírni Kárpátit, hogy vívjon tovább, és rutinjával segítse a fiatalokat, amíg összekovácsolódik egy ütőképes csapat. A magyar kardvívás 1908-tól 52 éven át szállította az olimpiai aranyakat. És hol tartunk most? - teszi fel a kérdést, majd egészen más területre kalandozva folytatja.

"Nem becsüljük meg az értékeinket, pedig lenne miből táplálkozni. Számtalan nagy művészt, tudóst, sportolót adtunk a világnak, aztán ezek a kiválóságok vagy öngyilkosok lettek, mint József Attila, vagy külföldre távoztak. Egy Jávor Pálnak, Kabos Gyulának vagy egy Jekelfalussy-Piller Györgynek nem lett volna szabad elmennie innen. Egy csomó zsenit elveszítettünk! Én is több voltam annál, mint ahogy bántak velem. Nem így kellett volna történnie..." - mondja keserűen.

Horváth Zoltán mesél a római olimpiáról is, amikor egyéniben, akarata ellenére, le kellett adnia az asszót a rutinos, címvédőként pástra lépő Kárpáti Rudolfnak, aki végül aranyérmes lett, míg az ő nyakába ezüstöt akasztottak.

"Nem engedték, hogy az újbor kiforrja magát, pedig az is lehet olyan jó, mint a régi..."

A csapatversenyben aztán már ő volt a főszereplő:

"A lengyelek elhúztak 3-0-ra, a társaim falfehér arccal jöttek le a pástról, én meg ugyanilyen falfehéren mentem föl, hiszen ha én is veszítek, elment a hajó. Nyernem kellett! A végül 9-7-re megnyert mérkőzésen mind a négy asszómban győztem! Meg kell említenem, hogy míg 1960-ban én voltam a csapatdöntő hőse a négy győzelemmel, addig 1928-ban Petschauer Attila, 1948-ban és 1952-ben Berczelly Tibor volt hasonlóan eredményes."

Az 1961-es "csak csapatbronzos" világbajnokságot nem sorolja a sikeresek közé, mert lánya születése miatt kicsit kiengedett, meghízott, ám a következő vb-re fölkészült, és Buenos Airesben feljutott a csúcsra, egyéni aranyérmes lett!

1964 februárjában súlyos autóbalesetet szenvedett, de csodával határos módon életben maradt, sőt, csapattagként az olimpián is ott lehetett.

"A sorsom szorosan összefügg a magyar kardvívással. Életkorban jóformán akkor hagytam abba a vívást, amikor mások elkezdik... nem így kellett volna történnie! Volt két istenáldotta tehetség, Mendelényi Tamás és én, akiknek engedni kellett volna az egészséges rivalizálást. A vezetőknek mindig a legjobb, vagy legjobb formában lévő vívót kellett volna segíteniük. Az 1960-ig tartó magyar kardhegemónia nagy nemzedékéből mára csak én maradtam. Pedig ha okosabbak a vezetők, és a politika sem szól bele, a tehetségekből összehozhattak volna egy jó csapatot, meg lehetett volna hosszabbítani ezt a hegemóniát. Elmondhatom magamról, hogy 1960-ig én voltam a legfiatalabb csapattag, hiszen húszévesen már világbajnok lettem. Büszke vagyok arra, hogy Gerevich Aladár, aki számomra az Isten volt, azt mondta rólam, hogy a kezem az király! Igen, a kezem ma is a régi lenne, védeni még tudnék vele, amit Rajcsányinak köszönhetek. Ő adott nekem néhány kéziskolát, és ez egy életre meghatározó volt. Felgyorsította a kezem. A sors kegyéből mindig a legjobb kezekben voltam."

A mai kardvívásról nincs jó véleménye. Mint mondja, egészségi állapota, kétoldali csípőprotézise miatt nem jár versenyekre, de a mai kardvívást nem is lehet nézni, mert tönkretették.

"Apám 1924-től ott volt minden jelentős versenyen, ismerte az egész mezőnyt, végigkísérte a magyar kardvívást, tudta, ki milyen ember és vívó. Kardban létezett magyar hegemónia, más fegyvernemben nem. Én sem véletlenül lettem kardvívó. A kardozóktól évtizedeken át elvárták a győzelmeket, aztán amikor kihalt az egykori edzőgeneráció, a Santelli-iskola, Borsody László és a ludovikás mesterek, meghalt a magyar kardvívás is. Borsody számomra maga volt Einstein! A nagy olasz mester, Italo Santelli és követője, Borsody László a fele magyar kardvívást adták. Aztán már nem voltak igazi mesterek, nem törődtek a képzéssel. Voltak tehetségek utánunk is, de már nem kerültek olyan szakemberek kezébe, mint mi".

Horváth Zoltán ma elvonultan él, mint mondja: "kivontam magam az életből, néha azt sem tudom, milyen nap van". A régi versenyek, világbajnokságok viszont elevenen élnek benne, órákat tud mesélni a társakról, a sportot körülvevő akkori viszonyokról...

- MTI -